Az ember mindenből a lehető legjobbat próbálja kihozni, vagy legalábbis, az esetek túlnyomó többségében ezt teszi. Ez teljesen normális, természetes, ösztönös.
Még a leglustábbak is (ha szabad ezt modanom) igyekeznek esetleg valamiben, ha nem is kitűnni, de legalább jól teljesíteni.
Mindannyiunknak volt egy olyan csapnivaló, bukott diák osztálytársa, aki az esetek kilencvenöt százalékában tompán bámult a táblára és fogalma sem volt róla, hogy most éppen milyen óra van. Talán az előadótanárt regisztrálta, amikor az bejött.
Viszont, ugyanezek a diákok, egy-két dologban kitűntek. Vagy fejből mondták el a Kőműves Kelemennét, vagy emlékeztek egy hosszú matek- vagy fizikaképletre, amelyet meglehetősen, csodával határos módon, be tudtak illeszteni a szóban forgó egyenletekbe, sokszor a felügyelő strébereknél is gyorsabban megoldva a problémát.
Tehát, van amiben jók vagyunk és természetes, hogy már csak önmagunk miatt is, ezeket a dolgokat mindig a lehető legjobb tudásunkhoz mérten végezzük el.
Hála a teremtőnek, a szerencsétlen internet ezt is tönkretette. Egyrészt, mindent sikeresen felfújtunk, így már szerencsésen átmenni és megállni egy szerencsétlen stoptáblánál is művészet, ha éppen automata kocsit vezetünk, míg a nagymama negyven évvel ezelőtt úgy megállt és tovasuhant a „fennváltós” Renault 4-essel, hogy azt végignézni is művészet volt.
A másik gond az, hogy az igazán tehetségesek, akik,mondjuk több területen is kimagaslóan teljesítenek, nagyon könnyen a túltermelés csapdájába esnek, vagyis abba, hogy mindig, minden alkalommal, mindenhol helyt kell nekik állni, legyen az munkahely, hobbi, család, barátok.
A jó haverra mindig lehet számítani, a jó kolléga mindig gyorsan elkészül a melóval, a jó horgászhoz mindig lehet valamilyen botkarbantartási problémával fordulni stb. Végül pedig az ember odajut, hogy szinte minden egy hatalmas rohanás és kényszer lesz, és egyszerűen nem tudunk sehová sem elszökni a kötelezettségtől, még akkor sem, ha azok egyszerű kedvteléseknek, hobbinak indultak.
Az emberi természet talán tényleg arra kárhoztatott, hogy önmaga áldozatává váljon.
Ahogy a népszerű sorozatbeli Čvarkov Đorđe nagymamája mondta, amikor meglátta az első faxgépet a kilencvenes években: „Az ember ördög.”
