A számítógépek használatának térnyerésével és a közösségi oldalak elterjedésével a világ az utóbbi három évtizedben jelentős mértékben megváltozott, nem túlzás azt állítani, hogy nagyobb átalakuláson esett át, mint előtte egy teljes évszázad alatt. Elsősorban minden eszméletlenül felgyorsult. Gondoljunk csak a kommunikációra és a hírek áradására. Mi még a Jó Pajtásban kerestünk levelezőtársakat, s miután postáztuk a levelet, napokig, sőt hetekig vártunk a válaszra. Manapság, ha egy-két órán belül nem reagál valaki az e-mailünkre, Viber- vagy Messenger-üzenetünkre, máris idegesek vagyunk, és aggodalmaskodunk, vajon miért nem válaszol az illető.
Félreértés ne essék, semmi kifogásom a modern információs vívmányok ellen, sokban megkönnyítették az életünket, nem is velük van a baj, a gond inkább az, hogy a karnyújtásnyira lévő tengernyi információ és lehetőség következtében mélységi szinten már alig vagyunk képesek megélni bármit is. Minden felületessé vált. Sokszor a megszerzett tudás is lapos. Mulandó. Aminek következtében a legtöbben képtelenek az újonnan szerzett információkat behelyezni egy komplex tudásrendszerbe. Az emberi tudás kezd hasonlítani az internethasználatra, ideklikkelek, odaklikkelek, rengeteg ismerettel rendelkezem, de érdemben már alig tudok hozzányúlni bármihez is.
Felmerül a kérdés, hogy ilyen körülmények között hogyan lehet irodalmat tanítani. Egyáltalán mi az irodalomoktatás legfőbb feladata? Először is az olvasás megszerettetése, aminek, tudjuk jól, az ismeretszerzés mellett számos egyéb pozitív hatása van az életünkre: fejleszti a kreativitásunkat és a fantáziánkat, nyíltabb gondolkodásúvá válunk általa, könnyebben tudjuk azonosítani és kifejezni az érzéseinket, nem utolsósorban a szellemi frissesség megőrzését szolgálja; másodszorra a gondolkodásra tanítás, hiszen életek, sorsok, emberi kapcsolatok követése által sokkal többet megtanulhatunk az életről, mint a didaktikus instant bölcseletekből, amelyek a következőkre redukálódnak: ez jó, az rossz, ez helyes, amaz nem, ezt szabad, azt pedig nem; vagy harmadszorra bizonyos szerzők munkásságának és életútjának a megismertetése a diákokkal?
(Illusztráció – Pixabay.com)
A téma kapcsán további kérdések egész sora vetődik fel. Hogyan lehet a mai, digitális világba beleszületett gyerek érdeklődését felkelteni régi korok művei iránt? Mennyire érthető az irodalom a szükséges történelmi és társadalmi háttér ismerete nélkül? Konkrét írókat/költőket kell tanítani, beleértve az illető életének az ismertetését is, vagy csak a maradandó értékeket hordozó műveket fontos ismertetni a diákokkal? Azokat az alkotásokat kell előnyben részesíteni, amelyek a nemzeti kultúra tekintetében kulcsfontosságúnak számítanak, erkölcsi tartásra nevelnek, magas művészi értékkel rendelkeznek, vagy inkább azokra kellene összpontosítani, amelyeket a diákok könnyebben befogadnak? Kétségtelenül vannak jelentős szerzők és meghatározó kötetek, de vajon célszerű-e mindenáron azokat erőltetni, ha tudjuk, hogy aligha fogják megszerettetni a fiatalokkal az olvasást?
Azt a körülményt sem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a mai gyerek már az új világ képviselője, a tanár pedig még többnyire a régié, és bizonyos téren nincs közöttük kapcsolódási pont. Az újabb tudásanyag mindig a már meglévőre épül, kérdés, hogy anélkül működik-e, ami annyit tesz, hogy megfelelő tálalás nélkül a gyerek nem érti a régi korok világát, annak erőltetésével pedig csak meggyűlöltetik vele a napjainkban egyébként sem népszerű olvasást, és a célkitűzésnek egészen egyszerűen kontraproduktív hatása lesz, pedig a legfőbb feladata az irodalomoktatásnak véleményem szerint az irodalom és az olvasás iránti szeretet felkeltése kellene, hogy legyen. Ha ezt sikerül megvalósítani, a gyerek a későbbiekben remélhetőleg egyedül is kézbe veszi a fontos műveket. Úgy vélem, nincs erre minden alkalommal jól beváló recept, hanem a cél megvalósítása érdekében minden egyes esetben meg kell találni a lehető legműködőképesebb megoldást.
Középiskolai irodalomtanárnőm sajátos módon adta elő a tantárgyat. A padsorok közé ült, a közvetlen közelünkbe, és beszélgetett velünk. Megkérdezte például: Meursault bűnös volt vagy sem? Valaki azt mondta, hogy igen, másvalaki azt, hogy nem, ám, ami a lényeg, mindketten felsorakoztatták érveiket saját meglátásuk mellett. Az eszmecserébe csakhamar a többiek is bekapcsolódtak, a véleményütköztetést ügyesen irányító tanárnő pedig közben kérdéseken és kiegészítéseken keresztül szinte észrevétlenül kifejtette a tudnivalókat a Közönyről avagy Az idegenről.
Időnként visszafogott provokálással serkentette a párbeszédet. Megkérdezte például, hogy bűnösnek tartjuk-e azt az amerikai pilótát, aki iraki célpontokat bombáz. Akkoriban zajlott éppen az öbölháború. Valaki úgy gondolta, hogy nem, mert csak parancsot teljesít, másvalaki úgy, hogy igen, mert katonapilótaként számítania kellett arra, hogy lesz ilyen, és aki netán nem tudta, mit is kellene gondolnia, a következő órára biztosan megnézett néhány híradót és elolvasta Camus regényét.
Emlékszem, mekkora lelkesedéssel közölte egyszer velünk, hogy egy irodalomóránk helyett kettő lesz – kért egy pluszórát a fizikustól! –, mert megszerezte videoszalagon a Holt költők társasága című filmet. Ültünk az elsötétített tanteremben, a tanárnő köztünk, és néztük, hogyan zajlik az irodalomoktatás a filmbeli osztályban. Utána órákon át veséztük. A film cselekményét és a benne ábrázolt különböző szituációkat. Ugyanezt tettük az Ébredések és más filmek esetében is.
Minden tanév végén lediktált egy listát, hogy mi mindent olvassunk el a nyáron a XX. századi világirodalomból. Kb. száz műből álló könyvlistáról van szó, amelyek nem szerepeltek a tantervben. Többek között a következő szerzők szerepeltek rajta: George Orwell, André Gide, Aldous Huxley, Hermann Hesse, William Faulkner, John Dos Passos, Dino Buzzati, Günter Grass, Isaac Bashevis Singer, Milan Kundera, Charles Bukowski, Margaret Atwood stb. Fontos hangsúlyozni, hogy mindez 1989 és 1991 között történik, Atwood már megírta A szolgálólány meséjét, de az immár klasszikusnak számító regény alapján készült HBO-sorozat csak bő három évtizeddel később kerül sugárzásra.
Mintha csak a tantervtől való elrugaszkodását indokolná, tanárnőnk többször megjegyezte: „erre úgysem lesz szükségetek az életben”, és már mentünk is tovább. Mert ő amellett, hogy megszerettette velünk az irodalmat és az olvasást, az életre nevelt és oktatott bennünket – elsősorban azzal, hogy gondolkodásra ösztönzött. Arra, hogy merjük felvállalni véleményünket, és azt mindig érvekkel támasszuk alá. Neki köszönhetően abban a régi nagybecskereki tanteremben olykor sokkal konstruktívabb eszmecserék zajlottak, mint manapság sokkal fontosabbnak vélt helyeken.
