Ez nem egy hagyományos filmismertető, lévén, hogy A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness) sem egy hagyományos film. Megtörténhet, hogy a több fejezetre tagolt történet valamelyikéről egyáltalán nem ejtek szót, a másikról viszont annál többet, mi több, az is megeshet, hogy a konklúzió levonása érdekében olyan mozzanatot is elárulok, ami akár meglepetés is lehetne az előismeretek nélküli filmnézőnek, úgyhogy csínján kell bánni a szöveg elolvasásával. Lehet, hogy okosabb lenne félretenni az újságot vagy legalább továbblapozni benne. Annál is inkább, mert ami most következik, nem vet jó fényt önmagunkra.
Ruben Östlund műve arra ébreszt rá bennünket, amit bizonyos szint fölött mindannyian tudunk, érzünk vagy legalább sejtünk, mégsem könnyű ennyire explicit módon szembesülni vele: az emberiség mint faj reménytelen eset! Leginkább azok miatt, akik az alatt a bizonyos szint alatt foglalnak helyet. Az esetleges félreértések elkerülése érdekében fontos hangsúlyozni, hogy az a többször emlegetett bizonyos szint megállapítása nem feltétlenül intelligenciafüggő. Sokkal inkább az a másik, a sokkal fontosabb, az etika hatáskörébe tartozik. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” (Máté 16:26)
A szomorúság háromszöge elsősorban a dúsgazdagok életmódját, szokásait és viselkedését ábrázolja. Teszi ezt az érintettek hétköznapi furcsaságaira fókuszálva, amitől meglehetősen szarkasztikus felhangot kap az alkotás. Megszokhattuk ezt már a svéd rendezőtől, előző, A négyzet (The Square) című alkotása is, amely a művészvilágot vette górcső alá, szatíra volt a javából. Kiállított földkupacokat őrző múzeumdolgozók és kizsebelt múzeumigazgató helyett ezúttal a jómódúak kerülnek reflektorfénybe. Mindenekelőtt a magányos informatikus, a fegyvergyáros idős házaspár, a gyanús körülmények közt hirtelen meggazdagodott orosz üzletember, kitartott asszonyságok, a modell és influenszer szerelmes pár képezik azt a díszes társaságot, amely egy luxus óceánjárón múlatja drága életét.
Ezek az emberek nemigen szoktak hozzá, hogy valami ne úgy történjen, ahogyan azt ők igénylik vagy elképzelik, nem is nagyon tűrik el, ha valami nem a kedvük szerint történik. Pedig alapjáraton aligha különböznek másoktól, ha vihar idején egy hajón bezabálnak különleges ínyencségekből, őket is utoléri a rosszullét, és olyankor, teljesen elállatiasodva, ők is hányással és hasmenéssel küszködnek. Ezer szerencséjük, hogy élnek a Földön olyan személyek, akik életük értelmének éppen azt tartják, hogy mindig és mindenkor az ő kedvükben járjanak, nemcsak, hogy kielégítsék a legbizarrabb kívánságaikat is, hanem még azokat a vágyaikat is kitalálják és megvalósítsák, amelyekről emezek még nem is tudnak, hátha egy jó ötlettel újabb jó pontot szereznek és még jobban be tudnak vágódni a vágyott helyen. Természetesen: csakis önös érdekből!
Teli van a világ ilyen emberekkel. Nélkülük egyetlen gazdasági, politikai vagy akár kulturális celeb sem tehetné meg mindazt, amit. Álságos és szánalmas az életük, az a szerencséjük, hogy sokszor fogalmuk sincs róla. Az önkéntes rabszolgák szerepét a filmben a személyzet tagjai töltik be, különösen a főnökasszony, aki a jómódú utasok legalantasabb vágyainak is minden további nélkül kész eleget tenni, és ugyanezt várja el beosztottjaitól is. A két magatartásnak csupán az intenzitása egyezik meg egymással. Amekkora lelkesedéssel igyekszik a nagyok kedvében járni, ugyanakkora határozottsággal keménykedik a fedélzeti hierarchiában maga alá tartozókkal, főképp a luxushajó legalsó szintjén robotoló dolgozókkal szemben, akik a fancy kiszolgáló személyzettel ellentétben még csak fel sem járnak a fedélzetre. Ismerős szituáció, a film által felvillantott görbe tükörben mindannyiunk előtt könnyedén feltűnik néhány ismerős arc.
Ilyen környezetben nem meglepő, hogy a szocialista beállítottságú hajóskapitány, magasról téve a jó dolgában a tengeren lengedező mondén világra, inkább bezárkózik a kabinjába, és jókat iszogatva a memoárjain dolgozik. Itt álljunk meg egy percre, és próbáljunk meg kritikus szemmel tekinteni a filmre. A harsány és fakó színek váltogatásával játszó fényképezés és a dinamikus vágás magával ragadók, akárcsak a cselekményvezetés, a hosszabb és rövidebb snittek váltakozása sajátos ritmust biztosít a műnek, és ugyanez mondható el az izgalmas és sokszor szinte abszurdba hajló párbeszédekről is. Egyetlen színész játékára sem lehet panaszunk a filmben, ettől függetlenül Woody Harrelson alakítása a kapitány szerepében egyedi színfoltja az alkotásnak, és megérdemli, hogy külön kiemeljük. Természetesen ehhez a teljesítményhez a megnyerő karakterre is szükség van, a kapitalizmusban élő és azt bíráló kapitány pont az ellentéte a kommunizmusban felnőtt és a kapitalizmust dicsőítő orosz üzletembernek. Kettejük szóváltása iszogatás közben kiváló lehetőséget nyújt a rendezőnek arra, hogy rámutasson a politikai rendszerek árnyoldalára.
Mielőtt azonban még mindannyian hős lázadókká válnánk, alig várva, hogy a mozi vetítőtermét elhagyva forradalmat robbantsunk ki a sok ingyenélő, haszontalan, semmirekellő dúsgazdag ellen, kalóztámadás képében érkezik a fricska. Csak sejthetjük mi történt, mert a következő fejezetben már egy lakatlannak tűnő szigeten járunk egy maréknyi túlélővel, köztük néhány előkelő utas, a személyzet főnöknője és egy kétkezi melós hölgy az alsó szintről. A többség szerencsétlenségére valamennyijük közül csak az utóbbi tud tüzet gyújtani, halászni, vadászni, főzni, nem utolsósorban csak neki van hozzáférése a hajóról kimentett étel- és vízkészlethez, aminek következtében a hajón még ugráltatott cseléd gyorsan átveszi az irányítást a csoport felett, és, minő meglepő, csakhamar csatlósa is akad. Egy idő után a volt takarítónőnek meg is tetszik az új szerep, egyre jobban beleéli magát és egyre többet akar, például a szépfiú kegyeire is igényt formál.
Szóval nem kizárólag a pénz teszi, nem a gazdagok kiváltsága az érzéketlenség a másikkal szemben és felebarátunk kihasználása, mint gondolják sokan a másik táborban, a pénz és a hatalom nyilván csak arra jó, hogy valaki megtehesse azt, amire mélyen magában vágyik. Egyébként sem a gazdagsággal van a gond, hanem azzal, hogy mit kezd vele valaki. Az adott magatartás a belső értékek függvénye, amelyek az adott helyzettel való élést vagy visszaélést is meghatározzák. Ne feledjük, nem véletlen figyelmeztet a viccesen komoly bölcselet, miszerint Isten mentsen a szegénytől, akiből gazdag lett, és a hülyétől, akiből főnök lett. Tetszik vagy sem, úgy tűnik, egy bizonyos szint alatt az emberi természet menthetetlenül gonosz, ki tudja, lehet, hogy genetikailag ilyennek vagyunk kódolva. Cioran is írja: „Isten fél az embertől. Az ember szörnyeteg, a történelem ezt bebizonyította.”
És ha szétnézünk magunk körül a nagyvilágban, láthatjuk, hogy továbbra is bizonyítja. Attól tartok, hogy ettől a felismeréstől a homlokunkra rajzolt szomorúság háromszöge egyhamar aligha tűnik el.
