Ez nem egy hagyományos filmismertető, lévén, hogy A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness) sem egy hagyományos film. Megtörténhet, hogy a több fejezetre tagolt történet valamelyikéről egyáltalán nem ejtek szót, a másikról viszont annál többet, mi több, az is megeshet, hogy a konklúzió levonása érdekében olyan mozzanatot is elárulok, ami akár meglepetés is lehetne az előismeretek nélküli filmnézőnek, úgyhogy csínján kell bánni a szöveg elolvasásával. Lehet, hogy okosabb lenne félretenni az újságot vagy legalább továbblapozni benne. Annál is inkább, mert ami most következik, nem vet jó fényt önmagunkra.
![](/Magyar%20Sz%C3%B3/Import/5035/image-thumb__5035__msz-article-nocrop/cms-image-000302856.jpg)
Ruben Östlund műve arra ébreszt rá bennünket, amit bizonyos szint fölött mindannyian tudunk, érzünk vagy legalább sejtünk, mégsem könnyű ennyire explicit módon szembesülni vele: az emberiség mint faj reménytelen eset! Leginkább azok miatt, akik az alatt a bizonyos szint alatt foglalnak helyet. Az esetleges félreértések elkerülése érdekében fontos hangsúlyozni, hogy az a többször emlegetett bizonyos szint megállapítása nem feltétlenül intelligenciafüggő. Sokkal inkább az a másik, a sokkal fontosabb, az etika hatáskörébe tartozik. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” (Máté 16:26)
A szomorúság háromszöge elsősorban a dúsgazdagok életmódját, szokásait és viselkedését ábrázolja. Teszi ezt az érintettek hétköznapi furcsaságaira fókuszálva, amitől meglehetősen szarkasztikus felhangot kap az alkotás. Megszokhattuk ezt már a svéd rendezőtől, előző, A négyzet (The Square) című alkotása is, amely a művészvilágot vette górcső alá, szatíra volt a javából. Kiállított földkupacokat őrző múzeumdolgozók és kizsebelt múzeumigazgató helyett ezúttal a jómódúak kerülnek reflektorfénybe. Mindenekelőtt a magányos informatikus, a fegyvergyáros idős házaspár, a gyanús körülmények közt hirtelen meggazdagodott orosz üzletember, kitartott asszonyságok, a modell és influenszer szerelmes pár képezik azt a díszes társaságot, amely egy luxus óceánjárón múlatja drága életét.
![](/Magyar%20Sz%C3%B3/Import/5034/image-thumb__5034__msz-article-nocrop/cms-image-000302852.jpg)
Ezek az emberek nemigen szoktak hozzá, hogy valami ne úgy történjen, ahogyan azt ők igénylik vagy elképzelik, nem is nagyon tűrik el, ha valami nem a kedvük szerint történik. Pedig alapjáraton aligha különböznek másoktól, ha vihar idején egy hajón bezabálnak különleges ínyencségekből, őket is utoléri a rosszullét, és olyankor, teljesen elállatiasodva, ők is hányással és hasmenéssel küszködnek. Ezer szerencséjük, hogy élnek a Földön olyan személyek, akik életük értelmének éppen azt tartják, hogy mindig és mindenkor az ő kedvükben járjanak, nemcsak, hogy kielégítsék a legbizarrabb kívánságaikat is, hanem még azokat a vágyaikat is kitalálják és megvalósítsák, amelyekről emezek még nem is tudnak, hátha egy jó ötlettel újabb jó pontot szereznek és még jobban be tudnak vágódni a vágyott helyen. Természetesen: csakis önös érdekből!
![](/Magyar%20Sz%C3%B3/Import/5036/image-thumb__5036__msz-article-nocrop/cms-image-000302857.jpg)
![](/Magyar%20Sz%C3%B3/Import/5037/image-thumb__5037__msz-article-nocrop/cms-image-000302853.jpg)
Teli van a világ ilyen emberekkel. Nélkülük egyetlen gazdasági, politikai vagy akár kulturális celeb sem tehetné meg mindazt, amit. Álságos és szánalmas az életük, az a szerencséjük, hogy sokszor fogalmuk sincs róla. Az önkéntes rabszolgák szerepét a filmben a személyzet tagjai töltik be, különösen a főnökasszony, aki a jómódú utasok legalantasabb vágyainak is minden további nélkül kész eleget tenni, és ugyanezt várja el beosztottjaitól is. A két magatartásnak csupán az intenzitása egyezik meg egymással. Amekkora lelkesedéssel igyekszik a nagyok kedvében járni, ugyanakkora határozottsággal keménykedik a fedélzeti hierarchiában maga alá tartozókkal, főképp a luxushajó legalsó szintjén robotoló dolgozókkal szemben, akik a fancy kiszolgáló személyzettel ellentétben még csak fel sem járnak a fedélzetre. Ismerős szituáció, a film által felvillantott görbe tükörben mindannyiunk előtt könnyedén feltűnik néhány ismerős arc.
![](/Magyar%20Sz%C3%B3/Import/5038/image-thumb__5038__msz-article-nocrop/cms-image-000302854.jpg)
Ilyen környezetben nem meglepő, hogy a szocialista beállítottságú hajóskapitány, magasról téve a jó dolgában a tengeren lengedező mondén világra, inkább bezárkózik a kabinjába, és jókat iszogatva a memoárjain dolgozik. Itt álljunk meg egy percre, és próbáljunk meg kritikus szemmel tekinteni a filmre. A harsány és fakó színek váltogatásával játszó fényképezés és a dinamikus vágás magával ragadók, akárcsak a cselekményvezetés, a hosszabb és rövidebb snittek váltakozása sajátos ritmust biztosít a műnek, és ugyanez mondható el az izgalmas és sokszor szinte abszurdba hajló párbeszédekről is. Egyetlen színész játékára sem lehet panaszunk a filmben, ettől függetlenül Woody Harrelson alakítása a kapitány szerepében egyedi színfoltja az alkotásnak, és megérdemli, hogy külön kiemeljük. Természetesen ehhez a teljesítményhez a megnyerő karakterre is szükség van, a kapitalizmusban élő és azt bíráló kapitány pont az ellentéte a kommunizmusban felnőtt és a kapitalizmust dicsőítő orosz üzletembernek. Kettejük szóváltása iszogatás közben kiváló lehetőséget nyújt a rendezőnek arra, hogy rámutasson a politikai rendszerek árnyoldalára.
Mielőtt azonban még mindannyian hős lázadókká válnánk, alig várva, hogy a mozi vetítőtermét elhagyva forradalmat robbantsunk ki a sok ingyenélő, haszontalan, semmirekellő dúsgazdag ellen, kalóztámadás képében érkezik a fricska. Csak sejthetjük mi történt, mert a következő fejezetben már egy lakatlannak tűnő szigeten járunk egy maréknyi túlélővel, köztük néhány előkelő utas, a személyzet főnöknője és egy kétkezi melós hölgy az alsó szintről. A többség szerencsétlenségére valamennyijük közül csak az utóbbi tud tüzet gyújtani, halászni, vadászni, főzni, nem utolsósorban csak neki van hozzáférése a hajóról kimentett étel- és vízkészlethez, aminek következtében a hajón még ugráltatott cseléd gyorsan átveszi az irányítást a csoport felett, és, minő meglepő, csakhamar csatlósa is akad. Egy idő után a volt takarítónőnek meg is tetszik az új szerep, egyre jobban beleéli magát és egyre többet akar, például a szépfiú kegyeire is igényt formál.
![](/Magyar%20Sz%C3%B3/Import/5039/image-thumb__5039__msz-article-nocrop/cms-image-000302855.jpg)
Szóval nem kizárólag a pénz teszi, nem a gazdagok kiváltsága az érzéketlenség a másikkal szemben és felebarátunk kihasználása, mint gondolják sokan a másik táborban, a pénz és a hatalom nyilván csak arra jó, hogy valaki megtehesse azt, amire mélyen magában vágyik. Egyébként sem a gazdagsággal van a gond, hanem azzal, hogy mit kezd vele valaki. Az adott magatartás a belső értékek függvénye, amelyek az adott helyzettel való élést vagy visszaélést is meghatározzák. Ne feledjük, nem véletlen figyelmeztet a viccesen komoly bölcselet, miszerint Isten mentsen a szegénytől, akiből gazdag lett, és a hülyétől, akiből főnök lett. Tetszik vagy sem, úgy tűnik, egy bizonyos szint alatt az emberi természet menthetetlenül gonosz, ki tudja, lehet, hogy genetikailag ilyennek vagyunk kódolva. Cioran is írja: „Isten fél az embertől. Az ember szörnyeteg, a történelem ezt bebizonyította.”
És ha szétnézünk magunk körül a nagyvilágban, láthatjuk, hogy továbbra is bizonyítja. Attól tartok, hogy ettől a felismeréstől a homlokunkra rajzolt szomorúság háromszöge egyhamar aligha tűnik el.