Egy alkalommal a tanár vitát indított az órán.
– Isten teremtett-e mindent, ami létezik?
– Igen. Mindent ő teremtett – válaszolták az egyetemisták.
– Akkor a rosszat is ő teremtette, nemde?
Az egyetemisták erre nem tudtak válaszolni. A tanár pedig elégedett volt, mert rámutatott arra, hogy a hit csak mítosz.
Egy hallgató azonban szólásra jelentkezett.
– Tanár úr, kérdezhetek valamit?
– Természetesen.
– Létezik-e hideg?
– Igen, létezik. Talán soha nem fázott?
– Valójában a hideg nem létezik. Aszerint, amit fizikaórán hallottunk, a hideg a meleg hiánya. Csak megfigyelhető, hogy egy tárgynak van-e energiája, átadja-e az energiáját és a hőt más tárgyaknak. Hő, meleg nélkül a tárgyak semlegesek, nem reagálnak. A hideg tehát nem létezik. Mi alkottuk meg a hideg fogalmát, hogy megmagyarázzuk a hő, meleg hiányát. És mi van a sötétséggel? – kérdezte az egyetemista.
– Az is létezik – válaszolta a tanár.
– Azt hiszem, tanár úr, ismét téved. A sötétség a fény teljes hiánya. Tanulmányozhatjuk a fényt, de a sötétséget nem. A prizma az eltérő hullámhosszúságú fénynyalábokat eltérő szögben töri meg. A sötétség fogalmát mi alkottuk, hogy megmagyarázzuk a fény teljes hiányát.
És végül a hallgató megkérdezte:
– Létezik-e rossz?
A tanár hallgatott.
Az egyetemista azonban így folytatta:
– Isten nem teremtette a rosszat! A rossz Isten hiánya az ember szívében, a szeretet, az emberiesség és a hit hiánya. A szeretet és a hit olyan, mint a hő és a fény. Létezik. Hiányuk vezet a rosszhoz.
A tanár szó nélkül maradt. Az egyetemistát Albert Einsteinnek hívták.
A híres tudósról szóló tanulságos történetet végiggondolva megértettem, cselekvő szeretet és hit szükséges ahhoz, hogy a rossz helyett a jó terjedjen a világban.
Két képet küldött a barátnőm, osztott meg Böjte Csaba Facebook-oldaláról. Mind a kettőn hosszú asztalnál ülnek és ebédelnek a gyerekek. Az egyik képen különféle finomságok vannak a tányéron, a gyerekek pedig okostelefonnal megörökítik. A másik képen viszont a tányérkákban egy szerény adag rizs van, és a gyerekek imádkoznak. A bőséges, finom falatokat fényképező gyerekek a képet, élményt megosztják egymással, azok viszont, akiknek kevés mindennapi jutott, azok még elfogyasztása előtt hálát adnak érte Istennek.
Az első csoport gyerekeinek magától értetődő dolognak számít, hogy van mit enniük, és eszükbe sem jut azt bárkinek megköszönni. Magától honnan is jutna eszébe a gyereknek, ha senkitől nem látta. A hittanra járók megtanulják, hogy evés előtt-után keresztvetéssel és akár magukban mondott rövid imával megköszönjék az ételt-italt Istennek, amit a szüleik által adott nekik. S ahogy cseperednek, megértik az imádság szép folytatását: a „Nekünk adtál, hála Isten, annak is adj, kinek nincsen”-t. Isten szándékát, hogy imádkozzunk azokért, akik nincsenek olyan szerencsés helyzetben, mint mi vagyunk.
A gyerekeket egyébként érzékenyen érinti minden igazságtalanság. Talán a felnőttek nem tartják fontosnak arról beszélgetni velük, hogy a világ háromnegyed része éhezik, s mi vagyunk a szerencsésnek vagy kiváltságosnak nevezettek egynegyede, akik nem éheznek. A pékségben, a gyorséttermekben a tányérban hagyott sok „ételmaradék”: teljes zsömle, kifli, hús is, köret is azonban arról árulkodik, számunkra természetes, hogy nekünk van mit ennünk, és hogy nem is becsüljük, hogy azért valaki megdolgozott. Ha valamit nem fogyasztunk el, miért ne csomagolnánk be, vagy kérnénk meg a péket, pincért, hogy csomagolja be, hogy odaadjuk koldusnak, kukában turkáló szegénynek. Talán nem is gondolunk arra, hogy nem a mi érdemünk, hogy a világnak ebben a részében születtünk, és hogy ahhoz az asztalhoz ülhetünk, ahol nemcsak kis rizsadag jut a tányérkába. Elfelejtünk köszönetet mondani a Teremtőnek és annak, aki megkereste a rávalót és annak is, aki elkészítette?
Az Einsteinnel kapcsolatos történetben hallottuk, mi a rossz, mi a hideg, mi a sötétség oka. Mindez, továbbá az éhezés, amit szintén nem Isten teremtett, a 21. században nemcsak a legszegényebb országokban jelent komoly gondot, érint sokakat.
Azt hiszem, nem kell messzire menni, más országban körülnézni, a mi városunkban, falunkban is sajnos sok gyerek ül be az iskolapadba reggeli, ebéd nélkül, mert otthon nem volt egy betevő falat sem. S így elszoruló szívvel nézik azokat, akiknek sok finomságra telik. A rossz, a sötétség, a hideg akkor kezd majd oszlani, ha észrevesszük, aki éhes, és elfelezzük vele az uzsonnánkat.
Légy fény!
