Az Európai Unióban példátlan az, hogy egy pártszövetség zsinórban háromszor egymás után kétharmaddal nyerje meg a demokratikus választást. Ez történt vasárnap Magyarországon.
Ugyan még nincsenek meg a végleges adatok, de szinte biztos, hogy sikerült megismételni a Fidesz–KDNP-nek a négy évvel ezelőtti eredményt, amikor – a külhoniak voksaival bejuttatott jelölttel együtt – 133 képviselőt számlálhatott a megalakuló parlamentben a győztes pártszövetség, pontosan annyit, amennyi a kétharmadhoz kellett. Most is ugyanez látszik körvonalazódni határozott kontúrokkal. Az adatok 98,5 százalékos feldolgozottsága alapján kijelenthető, hogy a 2018-ban induló ciklusban is 133 képviselője lesz a Fidesz–KDNP-nek, és a kétharmad most is a külhoni magyarok listás szavazatainak lesz köszönhető.
A Nemzeti Választási Iroda tegnapi adatai szerint valamivel több, mint 100 ezer levélszavazat érkezett be a határon túli kettős állampolgároktól. Ebből megközelítőleg 72 ezer volt érvényes. Ezek közül mintegy 68 ezer a Fidesz–KDNP-t támogatta, amely a magas részvételi arány mellett egy képviselő bejuttatásához lehetett elegendő.
A háromszori ismétlés kapcsán bizonyára sokaknak eszébe jutott a számmisztika világába visszanyúló ismert szólás, a három a magyar igazság, amihez sokan még hozzáteszik, a negyedik pedig a ráadás. Lúdas Matyi is háromszor veri vissza a verést Döbrögi úron. Eddig a Fidesz is háromszor vágott vissza a 2006-os választási vereség miatt a szocialistáknak.
A Lúdas Matyi-s hasonlítással nem érdemes továbbmenni, mert Gyurcsány Ferenc például – bár könnyen szerzett gazdagsága okán van rokonság közöttük – nem egy rövideszű és nagy hasú Döbrögi uraság, hanem az ellenzéki oldal legdörzsöltebb politikusa, aki a romboláshoz és a szétziláláshoz ért a legjobban. A 2009-ben ringbe lépő, halk szavú Bajnai Gordonra pedig főként nem illik a Döbrögi-hasonlat, akkor sem, ha annak idején neki is megvolt a maga „liba-ügye” (Hajdú–Bét-ügy), akárcsak Fazekas Mihály libalopás miatt pórul járt uraságának.
A másik oldalon sem egy Lúdas Matyi, ne adj’ isten! Rózsa Sándor vagy Robin Hood mozgósította a jobboldali szavazótábort, hanem Magyarország rendszerváltás utáni legsikeresebb politikusa, akit Orbán Viktornak hívnak. A folyamatos karakteres jelenlét az 1989 utáni magyar politikai színtéren – ebben négy miniszterelnöki mandátummal – kétséget sem hagy afelől, hogy a magyar parlamenti demokrácia történetének eddigi egyik legsikeresebb politikusáról van szó, akinek a megnyilatkozásaira szókimondása miatt a migránsválság kitörése óta már Európa-szerte odafigyelnek, és nemcsak a politikai ellenlábasai körében, hanem külföldi szimpatizánsainak egyre növekvő táborában is. Óriási teljesítmény ez egy tízmilliós európai ország kormányfőjétől.
Ha Európának, de legalább a keresztény civilizáció keleti felének sikerül túlélnie azt a mélyreható demográfiai és ideológiai válságot, amelybe a XX. században belekormányozta magát, akkor egyszer majd lehet, hogy e valódi problémákra rámutató szókimondása miatt fognak emlékezni Orbán Viktor nevére. A magyar politikai életben azonban, amelyet még nem uralt el a PC-beszéd rákfenéje, és ahol ebből kifolyólag a nyílt társadalom disztópiáját elítélő nyílt szókimondás sem olyan ritka jelenség, nem ez a Fidesz első emberének a legfőbb politikai érdeme, hanem az, hogy 1994 után sikerült összekovácsolnia a darabjaira hullott jobboldali szavazótábort. Ebben is az egyenes ellentéte Gyurcsány Ferencnek, aki a korábban egységes baloldali szavazótábor szétverésében szerzett magának múlhatatlan érdemeket.
A széthullottság az oka az ellenzék egymás utáni vereségeinek. A sorozatos kudarcok miatt érzett tehetetlen düh rémképpé hatalmasodik bennük, ami pedig Orbán-fóbiában és Fidesz-gyűlöletben ölt testet a psziché működése kiismerhetetlen labirintusában. A hatalomvágyon kívül pusztán csak ez a kettős gyűlölet köti össze a saját útjukat járó baloldali és liberális ellenzéki politikusok táborát, ahova ma már a jobboldali arcát elvesztett Jobbikot is oda sorolhatjuk.
Folyamatosan keresték ugyan az áfiumot a Fidesznek nevezett „veszedelemre”, de mindhiába. 2014-ben a választások előtt két évvel megalakított Együtt vezérletével a baloldali összefogással próbálkoztak: sikertelenül. A nevezetes G-nap (Simicska Lajos üzletember „balfordulása”) után egy évvel, és szintén két évvel a választások előtt egy nyilvánvalóan a háttérből irányított nagyszabású politikai manőverbe kezdtek, melynek a célja a Jobbikot is bevonó teljes ellenzéki összefogás volt a mindenki egy elve alapján. Emlékezhetünk még az ezzel kapcsolatos mérföldkövekre. Az első a Jobbik néppártosodása volt, melynek során a szélsőjobboldali pártot megpróbálták középre kormányozni és szalonképessé tenni a baloldali szavazók előtt is. Következett Schiffer András lemondása, aki az LMP élén kezdettől fogva következetesen tartotta magát a független politizáláshoz. Majd elérték a Gyurcsánnyal konfrontálódó Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltjének a lemondását is, miután elhárult az akadálya, hogy a DK-t is bevonják a „nagy összefogásba”.
Mindenki tudta, hogy ez, a közös indulás az egyéni választókerületekben az egyetlen esélyük a Fidesz megverésére. Az erős értelmiségi és médianyomás ellenére az összefogásból mégsem lett semmi néhány nagy hangon kommunikált visszavonuláson kívül.
Miért is?
Az önzés és a hozzá párosuló gyűlölet, bármekkora is legyen azok hőfoka, nem képesíti az embert egy ország vezetésére. Még szerencse, hogy a választók többsége is így gondolta.
