A képlet nagyon egyszerű, az előző évek rossz kormányzása következtében annyira beszűkült az ország mozgástere, hogy most már csak két út között választhat az alakuló kormány: vagy népszerűtlen lépések sorozatával, megszorításokkal és elbocsátásokkal indítja négyéves mandátumát, vagy az eddigi gyakorlatot folytatva – valószínűleg valahol a megbízatásának a végén – bejelentheti az állam fizetésképtelenségét. Ezt nevezik államcsődnek.
Közérthetőbben fogalmazva: az elkövetkező időszakban – mindenekelőtt az állami szektorban – bércsökkentések és elbocsátások várnak a foglalkoztatottakra, vagy ha nem, akkor belátható időn belül elérkezhet az az idő, amikor nem lesz miből folyósítani a szociális juttatásokat és a közszférában dolgozók bérét, nem lesz pénz az iskolák, óvodák fűtésére, a kórházak fenntartására, és nem lesz miből kifizetni az 1,7 millió szerbiai nyugdíjas havi juttatását.
A mozgástér beszűkülése mindig a választási lehetőségek beszűkülését jelenti: ma már csak a rossz és a még rosszabb között dönthetünk. Még a nyugdíjcsökkentés is valós lehetőségként vetül fel, a nyugdíjkorhatár megemelése pedig biztosra vehető.
Hogyan történhetett meg ez velünk, kérdezhetné a jóhiszemű polgár, amikor annyi mindenben az európai élmezőnybe tartozunk? Néhány dologban valóban dobogós helyezést érdemeltünk ki: sehol sem várható 8 százalékos költségvetési hiány Európában az idén, csak nálunk; sehol sem annyira rossz a foglalkoztatási mutató, hogy egy nyugdíjasra egy aktív munkavállaló jusson; Fehéroroszország kivételével sehol sem dolgoznak annyian a költségvetésből élő közszférában, mint nálunk; a válsággal küzdő Spanyolország és Görögország – valamint a Szerbia részéről el nem ismert Koszovó – kivételével sehol sem akkora a munkanélküliségi ráta, mint nálunk.
A közelebbiekről pedig ne beszéljünk, mindenkinek személyes tapasztalatai lehetnek arról, hogy miként herdálták el az állami vagyont, miként tették párt-feudumokká a közvállalatokat, és hogy miként engedték elburjánozni a korrupciót.
Kísértetiesen emlékeztet a jelenlegi szerbiai helyzet a négy évvel ezelőtti magyarországi állapotokra. Magyarországnak akkoriban úgyszintén az államcsőd rémével kellett szembenéznie. A választópolgárok ott is büntettek a rossz kormányzásért, Magyarországon a Fideszt, Szerbiában a Szerb Haladó Pártot juttatták elsöprő többséghez. A meggyőző parlamenti erőre pedig nagy szükség van, hogy a társadalmi ellenkezést kiváltó reformok – ahogyan a politika nyelve a megszorításokat nevezi – véghezvihetők legyenek. A lehetőséggel azonban élni is tudni kell. A második Orbán-kormány élt vele, lehet ugyan – és az észérveket ütköztetve kell is – kritizálni azokat az intézkedéseket és azt a saját utat járó gazdaságpolitikát, amellyel ezt megvalósították, a tények azonban önmagukért beszélnek: a költségvetési hiányt sikerült 3 százalék alá visszaszorítani, a szocialista kormányzás nyolcéves időszaka alatt meglódult államadósságot pedig „megfogni” 80 százaléknál. Az utóbbi négy évben Szerbiának kétszeresére nőtt az államadóssága, jelenleg a GDP-arányos 61 százaléknál tartunk, de a folyamatok tükrében előrelátható, hogy az év végére már ott leszünk a 70 százalék körül. Az ország tervezett költségvetési hiánya a 2014-es évre 7,1 százalék, de már azt is előre tudni – hacsak hatékony költségvetési kiigazítást nem hajt végre az új kormány –, hogy a 8 százalékot is elérheti.
Innen kell visszatornázni magunkat az elfogadható szintre, ami a maastrichti kritériumokat véve alapul a 3 százalék alatti költségvetési hiányt és a GDP-arányosan 60 százalék alatti államadósságot jelenti.
Ha Magyarországnak sikerült, akkor nekünk miért ne sikerülhetne? Néhány dologgal azonban tisztában kell lennünk. Magyarország életképes gazdasággal, a szerbiaihoz mérten irigylésre méltóan alacsony munkanélküliségi mutatóval és pozitív külkereskedelmi mérleggel kezdett neki a reformoknak, valamint egy jó fölvezető alappal, a rövid életű Bajnai-kormány idején ugyanis már megtörténtek az első pozitív lépések, a nagyon fontos makrogazdasági mutató, a külkereskedelmi mérleg például már ekkor pozitívba fordult. Szerbiának viszont szinte mindegyik mutatója rossz: negatív a külkereskedelmi mérlege, magas az államháztartási hiánya, egyre kevésbé vonzza az ország a külföldi tőkét, 2013-ban például csak 700 millió euró közvetlen külföldi beruházás érkezett az országba, ami siralmasan kevés, emellett nagyon magas a munkanélküliségi ráta, ami a gazdaság gyengélkedésének a csalhatatlan jele, a közszféra megengedhetetlen mértékben felduzzasztott, a pártprédának számító közvállalatok veszteséget veszteségre halmoznak, és nemcsak az állam és az önkormányzatok, hanem a vállalatok is eladósodottak, a szürkegazdaság elhatalmasodott, a korrupció továbbra is virágzik, a legálisan működő, tehát adózó gazdasági szféra pedig apad, amit jól szemléltet a Köztársasági Cégbejegyzési Ügynökség két héttel ezelőtti adata, miszerint egy év távlatában 8,4 százalékkal csökkent a bejegyzett gazdasági társaságok száma.
Felsorolásnak is sok, nemhogy átalakítani valónak.
A négy évvel ezelőtti magyarországi helyzettel való párhuzam tovább vihető. A most alakuló Vučić-kormánynak is volt egy fölvezetője, a Dačić-kabinet rövid ideig tartó kormányzása, annak azonban nem sikerült megfordítani a gazdaságot nyomorító kedvezőtlen folyamatokat: részben nyilván a lejtőeffektus miatt az államadósság növekedésnek az üteme nemhogy lassult volna, hanem felgyorsult, és tovább nőtt a költségvetési hiány. A kormány egyetlen reformpárti tárcavezetőjét, Saša Radulović gazdasági minisztert – a szakszervezetek hathatós közreműködésével – ellehetetlenítették, majd lemondatták. Ebben a sikeresnek nem igazán mondható kabinetben pedig a leendő kormányfő, Aleksandar Vučić is meghatározó szerepet játszott. Ha nem a legmeghatározóbbat.
A kétely ördöge ezen a ponton máris megszólal bennünk: ha az előző kormányban nem sikerült kieszközölnie a javulást, akkor most kormányfőként milyen alapon remélhetjük tőle a gyökeres fordulatot? Ő kapta meg ehhez a szavazóktól a bizalmat, amit a demokrácia szabályai szerint nem illik vitatni, éppen ezért hinnünk kell benne, hogy Vučićnak e második próbálkozása sikerrel jár, különben nehéz idők várnak ránk, egy a görögországihoz hasonló helyzet.
Észre sem vettük, és a Sors rendezésében a görög tragédia első felvonását már el is kezdték játszani Szerbiában. Ne a rendezőt szidjuk ezért, ő csak a dolgát végzi, okozatokká érleli azokat az okokat, amelyeket az országot irányító politikusok ültettek el a kilencvenes években, amikor a nacionalista felbuzdulást meglovagolva háború(k)ba vitték Szerbiát, majd a kétezres (fél)fordulat után önző egyéni és pártérdekből az új politikusi garnitúra sem használta ki a soha vissza nem térő alkalmat, hogy egy élhető országgá tegye Szerbiát működőképes gazdasággal, amelyben nem párthűsége és a zavarosban összeherdált vagyona, hanem a munkája és erényei alapján ítélik meg az ember értékét. Az istenadta népet se mentsük föl a felelősség alól, az is kivette a szerepét a lassan okozatokká érlelődő okok elültetésében azzal, hogy nem szegült szembe tömegesen az ország jövőjével játszó elfogadhatatlan módszerekkel. Egyénileg sokan megtették ezt, de egyetlen fecske nem csinálhat nyarat. Ehhez tömegek kellenek, amelyeket hamarosan látni fogunk az utcákon és a gyárudvarokon, amikor elkezdődnek az elbocsátások a közvállalatokban, életbe léptetik a bércsökkentést a közszférában és meghozzák a munkaadók szájíze szerinti új munkatörvényt.
