A vallás nem mondhat le mindent átfogó, köz(ép)ponti szerepéről az ember életében, mert ezt az utat választva azonnal rálépne a leépülés ösvényére, és egy kis idő után a kiüresedett szokások, a tartalmukat vesztett hagyományok csökevényévé válna. Fordítva is igaz: nem csak a vallás követeli meg, hogy a gondolkodó lény életében mindent átfogó, központi szerepet tölthessen be, az ember is igényli, hogy valami centrális és a teljesség igényével fellépő igazgassa az életét.
A vallás csak akkor él, ha éltet. Ez is azt bizonyítja, hogy központi és mindent átfogó tartalom: az ilyen tartalmak ugyanis önmagukat bontják ki és sokszorozzák meg, amikor a létezésbe lépnek. Ellentéteik, a/az (meg)osztás és a (le)bontás éppen ezért a teljesség és középpontiság hiányának a jelei.
A vallás általunk és bennünk létezik. Van lelke és teste, ahogy az embernek is. Teste – miként Szent Pál tanítja – az egyház, lelke pedig a gondolkodó lény istenkeresése, amely valamiképp az önkeresése is, mivelhogy – ezt épp a mi vallásunk szentkönyve jelenti ki – az ember istenképmású lény.
A központit a geometriai formák közül a középpont, vagyis az origó, a mindent átfogót pedig kör fejezi ki. A magyar szavak közül némiképp rácáfolva az elnevezésére nem a vall-, hanem a tart- szótővel képzett fogalmaink fejezik ki leginkább a hit és a hitrendszer centrális és teljesség igényével fellépő szerepét. A vallás megtart bennünket mint egyént, családot és nemzetet, összetart bennünket mint közösséget, kitartásra nevelve fölkészít bennünket a nehézségek elviselésére és leküzdésére, tartást ad az önbecsülésünkhöz, tartalommal tölti meg az életünket, a vallásgyakorlás során tartamává lesz a pillanattá sűrűsödő időnek és kifogyhatatlan tartályává a csendes, benső örömnek. Mindegyik közül talán a legfontosabb ismertetőjegye, hogy életvezetési szabályaival erkölcsi értelemben életben tart bennünket. A vallás szerint ugyanis az erkölcsi halál az igazi halál, mert az a lélek megsemmisülése.
Céljait központi és mindent átfogó szerepéből kifolyólag nem lehet stratégiába foglalni, a vallás ugyanis maga az életvezetés – mindent átfogó – stratégiája. Éppen ezért kikerülni, megkerülni sem lehet, központi és mindent átfogó szerepét figyelembe véve kell vele foglalkozni: olyan módon, hogy a/az (meg)osztás és a (le)bontás erőit nem hagyjuk érvényesülni.
