Nem tudom, Önök, hogy vannak vele, de én unom már. A középkorosztályhoz tartozom, túl vagyok már az élet derekán, de amióta csak az eszemet tudom, és amióta csak követem a politikai és gazdasági híreket, folyton-folyvást csak ezt hallom: szorítsunk még egy kicsit a nadrágszíjon, mondjunk még le egy kicsit a jövedelmünkből az állam javára, és jövőre már jobban élhetünk! Most is ezt hallom lépten-nyomon, azzal a különbséggel, hogy a jelenlegi szerb kormányfő – az ismerős arc a kilencvenes évekből – két évet kér tőlünk. Utána beindul a gazdasági növekedés! – ígéri.
Az sem lenne elviselhetetlenül sok, kibírná valahogy az ember, ha biztos lehetne benne, hogy igaz, amit hall, de a tapasztalat, amely korábban, a sorozatos csalódások nyomán eleinte csak óvatosságra intette, most már csak legyintet vele, velem mindenképpen. A tapasztalat engem ugyanis arra tanított meg, s talán másokat is, hogy amikor arról beszéltek a politikusok, hogy már csak egy vagy két évet kell kibírnunk, akkor a meghatározott idő elmúlta után sohasem jobb, mindig rosszabb következett.
Most miért lenne másként? Azért, mert az egymilliárd eurós hitel fejében megállapodás született a megszorításokról a Nemzetközi Valutaalappal? Megtörtént ez 2011-ben is, és utána mi következett: a nemzetközi pénzintézet, amelyről tudjuk mindig kőkemény feltételeket támaszt, befagyasztotta a hitelszerződést, merthogy a Cvetković-kormány nem tartotta magát a megállapodáshoz, kezességvállalásaival továbbra is két kézzel szórta a pénzt a közvállalatoknak nevezett feneketlen zsákba, ahonnan soha egyetlen megveszekedett dinár sem kerülhet vissza.
A mostani megállapodás is a közvállalatokon áll vagy bukik.
Tegyük fel, hogy most másként lesz, hogy ez a kormány, az esetleges politikai öngyilkosságtól sem visszarettenve – persze csak miután már a sajtót teljesen maga alá gyűrte –, megteszi azokat a lépéseket, amelyeket elvárnak tőle: lemond a közvállalatoknak nevezett húsos fazékról, a pártutasítások módszerét egyszer és mindenkorra elfelejti, és elhagyja a balkáni „feudális demokrácia” szellemében alkalmazott módszert, azt, hogy munkahely fejében hűségre kötelezett pártkatonákkal tölti fel az állami vállalatokat. Már csak e kettő megvalósítása nyomán piaci alapokra lehetne helyezi ezeknek a cégeknek a működését, amelyeket az ország nem nélkülözhet. Szükség van ugyanis villanygazdaságra, gázszolgáltató közvállalatra, és nem külföldi kézben van rájuk szükség, mert a külföldi „beruházókat” csak a profit érdekli. Az, amit elvihetnek innen. Ők nem hozni akarnak, ilyen csak a mesékben van, és kevesen, egyre kevesebben hisznek már a gyerekmesében, hogy a monopolhelyzetbe jutó külföldi beruházónak az volna a szíve vágya, hogy miként tehessen jót Szerbiával és annak polgáraival.
A kilátásba helyezett, reformoknak elkeresztelt intézkedések voltaképpen nem reformok. Megvalósulásuk csupán az országot elültető balkáni feudális demokrácia egyik közkedvelt módszerétől való megszabadulást jelentenék: attól való mentesülés volna ez tehát, aminek sohasem szabadott volna bekövetkeznie. Ha már ez holnap végbemenne, akkor is későn, túlságosan későn történne, mert egy generáció élete – ez történetesen az én nemzedékem – már ráment. És hány nemzedék jövője fog még rámenni, ha nem történik semmi változás? Ha viszont megtörténik, akkor mi mit fogunk belőle megérezni? Két év múlva bekövetkezik a fellendülés, amint ígérik? A gazdaság bővülése valóban elkezdődhet két év múlva, az egy-két százalékos GDP-növekedésből azonban, amit az optimisták jósolnak, az átlagpolgár semmit sem fog megérezni. Ha viszont ezek a reformoknak mondott intézkedések a közvállalatokban beült emberek érdekérvényesítő ereje miatt megbuknak, akkor azt nagyon is meg fogjuk érezni. Akkor jöhetnek az újabb lakosságot sújtó intézkedések az adóemeléstől a bér- és nyugdíjcsökkentésig.
Hitvesztésünk erősíti, hogy reményeink minden egyes forradalminak ígérkező változás után gyorsan semmivé foszlottak. A nyolcvankilences változások után Szerbia polgárainak túlnyomó többsége nem a demokráciát, hanem az országot testvérháborúba taszító, véres szájú nacionalizmust építgette inkább. A kétezres félfordulat után pedig az új hatalomgyakorlók nem az országot rakták rendbe politikai, gazdasági és nem utolsósorban erkölcsi értelemben, hanem az állam érdekét alárendelték az ő pártpolitikai és egyéni érdekeiknek. Ennek köszönhető, hogy a kör mostanra bezárulhatott, és a történelmet irányító ciklikusság jegyében – új arculattal természetesen – visszatérhetett a hatalomba az a politikai garnitúra, amely a kilencvenes években romlásba vitte Szerbiát és Jugoszláviát.
Ilyenek errefelé a történelmi ciklusok az utóbbi időben, szabályos időrendben, minden évtizedben egy-egy politikai garnitúra megszilárdítja a hatalmát: a hetvenes években a reformkommunisták ellenségei, a nyolcvanas években Tito utódjai, a kilencvenes években Milošević szocialistái, a kétezres évek első évtizedében a demokraták, most pedig…
A haladók azt ígérik ők minden másként csinálnak. Majd meglátjuk, a kételyek azért csak rágják az embert, az emlékek ugyanis nyomasztóak. A nadrágszíj-szorongatásról szóló emlékek például a kilencvenes évekből, amelyeket még étkezési tanácsokkal is megtoldottak az akkori hangadók: egyesek gyökérevésre biztatgattak bennünket, mások pedig szendviccsel kínálgattak, de csak mértékkel, nehogy még meghájasodjunk az úton.
