Podgoricai óriáskaszárnya, 2001, a sötétben több száz, alig pár napja bevonult újoncot terelnek a kantinba vacsorára. A rendezőpálya pléhhangszóróiból felrecseg a fővároshoz címzett dalszerzemény, a szívekben szorongás és honvágy, a levegőben bakabűz (aki átélte, ismeri) és könnyszag. Pedig többségünknek éppen semmi köze sem volt Belgrádhoz, népzenét sem hallgatott mindenki, a szöveg azonban akkor, ott senkit sem hagyott hidegen...
Mint ahogyan az előadó személyisége sem az évtizedek folyamán, Cécó klipjei megmozgatták millió és millió kamaszfiú fantáziáját, esetenként az idősebbekét is, életvitele a lányok jelentős részének követendő példaként szolgált – és szolgál még most is. Mintha mindig itt lett volna velünk, ki ne emlékezne az alig 17 éves kislányra, aki eldalolta nekünk, hogyan számolták Mikivel a csókokat – percenként százat, százat, százat! Vagy már kicsit idősebb nagylányként azt, hogy aznap volt másodszor az orvosnál, aki valamilyen rózsaszínű tablettákat adott neki? Egyszerű, bugyuta szövegecskék, fülbemászó dallammal, garantált siker! A Cécózene, mint meghatározás, idővel gyűjtőfogalommá vált, a turbófolk irányzatot jelöli, valahogy úgy, mint amikor azt mondjuk, hogy digitronnal számol, vagy csarlival mosogat. Na de lássuk, miért is ellenezzük oly hevesen? Azért, mert tudjuk, hogy Svetlana személyisége az elmúlt évtizedek során mit jelképezett – háborúk, tömegsírok, szervezett bűnözés, giccses megnyilvánulások – mindazt, ami Újvidék polgári értékrendjében idegen. A nemzet csalogányától a botrányok sohasem álltak távol, gondoljunk csak arra az élőműsorra a kilencvenes évek derekán, amikor egy betelefonáló felismerte nyakában a családjától elrabolt nyakéket, vagy amikor összefüggésbe hozták a kormányfő kilövésével, és rövid időre „kalitkába” csukták. Ne feledjük azonban, hogy a polgármester és köre nem azért hívták Cécót a főtérre, mert borsot akarnak törni politikai ellenfeleik orra alá, hanem azért, mert az újvidékiek igénylik őt. A mostani újvidékiek. Mint ahogyan igényelik a buszok kijelzőjén a cirill betűs feliratokat vagy a megalomániás pravoszláv templomot az Újtelepen. Az, hogy az ilyen, a valamikori Újvidék ízlésvilágával igencsak ütköző igényekkel élő emberek mikor, miért, hogyan és kinek a hibájából (vagy kinek köszönhetően) kerültek ide, már egy egészen másik kérdés. A polgári érzésű városlakók szemszögéből tekintve valakik, valamikor nagyon, de nagyon elszúrták a dolgokat! Mekkora lesz a first lady gázsija – 5, 50 vagy 500 ezer? Ez nem a városi főnököktől, hanem a szórakoztatóipar piaci törvényeitől függ, attól, hogy mennyire igényeljük a koncertet. Annyi bizonyos, hogy a Szabadság téren rengetegen lesznek, a városi buszban már hétfőn reggel arról vitatkoztak a kölykök, hogy 2 vagy 4 órával előbb kell-e ott lenniük ahhoz, hogy állóhelyet szoríthassanak maguknak. Maradjunk annyiban, hogy Cécóra társadalomként szükségünk van, ha nem így lenne, már régen eltűnt volna a süllyesztőben. Akik pedig tiltakoznak – ne tegyék, kevésbé fog fájni! Találkozunk estére a bulin – To, Miki, tooo!
