A vallások összetett szellemi megnyilatkozások, egymásra épülő rétegekből tevődnek össze hittartalmaik. Ez a kereszténység legnagyobb ünnepéről is elmondható. Húsvét három másik, szorosan a tavaszhoz kötődő vallási rétegre épül rá: ezek az őskori ember tavaszélménye, az ókori népek misztériumvallásai és a zsidó húsvét, a pészah. Menjünk sorjában.
|
Mit jelent Önnek elsősorban a húsvét? Jézus Krisztus feltámadása, történelmi esemény: 213 (46,5%) A természet ébredése, az újjászületés ünnepe: 46 (10%) A hagyományok és szokások tiszteletben tartása (tojás, sonka, nyúl, locsolkodás): 177 (38,5%) Nem ünneplem a húsvétot: 25 (5%) |
Az őskori ember szervesen benne élt a természetben, nem különült el attól egy városnak nevezett világon belüli külön világgal, mint a civilizált földlakó. A tavasz testének az ébredező természettel együtt mozgó megújulását és újjáélesztői, termékenyítői képességének a megelevenedését jelentette számára. A ma civilizált emberének ezek jobbára csak érzetek, sejtelmek és jelképek, neki mélyreható benső tapasztalat volt.
Az őskori ember ezen mélyreható élménye alkotja a tavaszünnep, a húsvét vallási tartalmának a magját. Az ünnepkörhöz kapcsolódó népi hagyományok a lakmározással és a különböző termékenységi jelképekkel – a nyúllal, a tojással, a locsolkodással, a vesszőzéssel – ebbe az ősi vallási rétegbe nyúlnak vissza.
A Földközi-tenger városlakó népei a meghaló és föltámadó istenekről szóló mítoszaikban öntötték formába tavaszélményüket. Ezek a mítoszok már a civilizált, azaz a természettől elidegenedett ember vallási géniuszának az alkotásai. Az istenhalál és a föltámadás e tanok közös eleme. Könnyű fölismernünk ebben a keresztény üzenetre kísértetiesen emlékeztető tartalmat. (A megdöbbentő hasonlóságok tételes fölsorolására itt most nincs lehetőség.)
A következő réteget a zsidó húsvéthoz, a pészahhoz kötődő vallási üzenet képezi, amely az elidegenedés egy újabb szintjét követeli meg az embertől: a világtól való elkülönültség érzetét és szándékát. Ez a szándék teszi Isten népévé, a többi néptől elváló szent néppé a világi rabságból (Egyiptomból) megszabadított zsidókat.
Erre épül rá a húsvét utolsó vallási rétege, amely az elkülönülés lehető legmélyebb szintjét követeli meg: az előbbiek „még csak” a természettől és a világtól való elidegenedést, ez már az életről való lemondást is. A művet az istenember viszi végbe. Az ember is képes az önfeladásra és élete föláldozására, de e tette sohasem válhat kozmikus jelentőségűvé, világtengellyé az időben és a térben. Az önmagát kiüresítő (Fil 2,5-11), azaz emberré váló Isten életét odaadó áldozatában ilyen eseményt ismer föl a keresztény hit. Ez a krisztusi tett az előbb leírt, három ősibb vallási rétegnek teljesen új értelmet adott. Az evangélium visszafelé haladó időrendi sorban tárja ezt elénk.
A zsidó hét ötödik napján, amelyről nagycsütörtökön emlékezünk meg, Jézus széder-esti vacsorát tart tanítványaival. A széder-esten a zsidók az Egyiptomból való megszabadulásukat ünnepelték, amellyel a többi néptől elkülönülő szent néppé lettek. Jézus széder-estje, amit utolsó vacsoraként ismerünk, az új, lelki Izrael létrehozásának az előrevetítése. A lelki Izrael (a keresztény közösség) tagjává a Megváltóhoz tartozás révén válhat az ember, nem pedig a születés jogán vagy a mózesi törvények betartásának érdemén át. Ennek a jegyében a széder-est is új, lelki értelmet nyert, szeretetlakomává (agapévá) lett, amelynek a központi eseménye a kenyértörés (az eucharisztia).
A zsidó hét hatodik napján, amelyről nagypénteken emlékezünk meg az emberré lett Isten életét adja az emberek megváltásáért. Jézus áldozata teljesen új értelmet ad az istenhalál ókori mítoszokból ismert vallási tanításának. A tavaszistenek – Dionüszosz, Attisz, Tammúz stb. – haláláról és föltámadásáról megemlékező orgiasztikus kultuszok a természet titokzatos újjáélesztői erejéhez való visszatalálás felejthetetlen tapasztalatát nyújtották a városlakó embernek, ennél többet nem. A krisztusi megváltói mű ezzel szemben lelki megújító erőt áraszt az egész világra, magát a bűnt törli el, és ezzel visszaállítja az őseredeti kapcsolatot Isten és ember között.
Szombaton, a zsidó vallás pihenőnapján Jézus is a sírban pihent.
A zsidó hét első napján, amelyről húsvétvasárnap emlékezünk meg, Jézus föltámadt. Az őskori ember tavaszélménye visszhangzik a halál legyőzésének e hittel vallott nagy művében, ám annak új, lelki tartalmat ad. Az őskori ember a természet ébredésének az évszakában teste megfiatalodását és termékenyítőereje megelevenedését tapasztalta meg, amely a lelkére is pezsdítően hatott. Krisztus föltámadása ennek az ellentéte, lelki megújulás, amely a testre is kisugárzik, és életre kelti azt.
Ezzel a halált legyőző, föltámadt Krisztussal találkozhattak az evangéliumok szerint a tanítványok.
