A muzslai Sziveri János Művészeti Színpad minden évben koszorúzással és irodalmi rendezvény megtartásával emlékezik meg a 25 éve elhunyt költőről, falujuk szülöttjéről, Sziveri Jánosról, aki idén lett volna 61 éves. A megemlékezést hagyományosan március 25-hez, a költő születésnapjához legközelebb eső hétvégén tartják, melynek során a szülői ház falán lévő emléktáblára helyezik el a kegyelet virágait, majd az utána rendezendő irodalmi estre olyan irodalmárokat, művészeket hívnak díszvendégül, akik valami módon kötődnek Sziverihez, illetőleg a Sziveri-féle költészeti hagyományhoz.
Mintaértékű a maroknyi színpados aktivista elkötelezettsége és lendülete, mellyel éltetik a költő emlékét, annak ellenére is, hogy ez a kulturális elitnek nem szívügye, ugyanis Sziveri János irodalmi ténykedését ott ismerik (el) legkevésbé, ahonnan származik. Az emléknapokra összegyűlők zöme rokon vagy hajdani barát, elkeserítően kevés a szakmabéli, irodalomértő emlékező.
Mi a helyzet Sziveri János költőként való megítélésével? Mért hallani oly ritkán erről a jelentős költői opusról? Miért értékeli ily kevéssé szülőfalujának lakossága a fiatalon elhunyt költő szellemi hagyatékát?
A válaszok hányatott sorsában és vegyes megítélésű irodalmi pályájában, valamint a személyével kapcsolatos elhallgatásban keresendők. A kortársaknak, az érintetteknek nyilvánvalóan nehéz szembenézni a nyolcvanas években végbement, Symposion-botrányként elhíresült történésekkel, melyek legnagyobb kárvallottja az egzisztenciát vesztett, utcára került, hamarosan nagybeteg Sziveri János; ily módon nemcsak az akkori események maradtak kibeszéletlenek, hanem a költő szellemi produktuma sem kapta meg a kellő figyelmet. Versei pedig időközben régi versek lettek, s költészetének ma nem könnyű megtalálni a nyitját, hisz – Radics Viktória szavaival élve – „alkotásai bonyolultak, poétikailag is, verstanilag is, szemléletileg is, megbolondítja őket az irónia, a parodikusság és később majd a nyers fájdalom, a szenvedés veleje és a tömény feketehumor”. Úgy tűnik: a halála óta eltelt negyed évszázad sem volt elegendő ahhoz, hogy a magyar irodalomtörténet helyére tegye, érdemben kezelje költészeti hagyatékát, a szakma egy része, valamint a tisztelői, barátai azonban igyekeznek életben tartani a költő emlékét és a Sziveri-szellemiséget.
Ennek ékes példái a 92-ben alapított Sziveri János irodalmi díj; a 2012-ben Veszprémben létrejött Sziveri János Intézet, amely kutatóintézeteként, egyben archívumként és könyvtárként működik, s külön figyelmet fordít a névadó, Sziveri János életművének és utóéletének dokumentálására és kutatására; valamint a szülőfalujában, Muzslán megalapított Sziveri János Művészeti Színpad, amely művészeti-irányultságú, fiatal tehetséges alkotókat támogató civil szervezet, s immár 22 éve foglalkozik könyvkiadással, valamint irodalmi, képző- és színművészeti, zenés és vizuális-filmes estek szervezésével, illetve a Sziveri-féle irodalmi hagyomány ápolásával.
Részben e tevékenységeknek köszönhetően a szakma „rehabilitálni kezdte” ezt a költői opust: a Duna Televízió Sziveri János voltam, ez volt a büntetésem címmel készített portréfilmet; az Újvidéki Színház és a Kosztolányi Dezső Színház Szelídítések és Az ember komédiája címmel készített Sziveri-előadásokat; Magyarországon két különböző kiadványban összegyűjtötték és megjelentették a verseit; a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet Pasztorál címmel kiadta verseinek válogatását, melyhez Bakos Árpád írt zenét, s koncertek formájában meg is osztották a nagyérdeművel; születésének tavalyi, kerek évfordulója apropóján pedig megjelent több tematikus folyóirat-szám, köztük a SZJMSZ által kiadott Sikoly folyóirat Sziveri-száma is, melyet az idei Sziveri-emléknapon mutattak be Muzslán, s többek között e számhoz kapcsolódott az újvidéki Magyar Tanszék Kontaktzóna című rendezvénysorozatának közelmúltban megtartott legújabb irodalmi találkozója is.
Fontos momentumok ezek, melyek hozzájárulnak a Sziveri-féle irodalmi hagyomány éltetéséhez és elősegítik annak megítélését, úgy a magyar irodalmi köztudatban, mint szűkebb pátriánk határain belül. Ily módon talán változhat az a kedvezőtlen felmérés-eredmény, miszerint a tartományi székvárosunkban megkérdezett, irodalom-szakos diákból csak néhányan hallották a költő nevét, s alig akadt olyan, aki olvasta valamely alkotását.
