Előttem az asztalon két gyönyörű kézfej. A két kéz ujjai lazán összekulcsolva, mintha a gazdájuk imádkozna. Nem imádkozik, magyaráz. A jobb kéz időnként ott is hagyja a balt az asztalon, röpköd a levegőben, de tempósan, bölcs szárnyalással, aztán megint visszatér a társához.
Azt mondtam, gyönyörű kézfej. Nem tévedtem, én valóban annak tartom. Gyönyörűnek, hatalmasnak, erősnek. A tenyerek kérgesek. A mutatóujjak külső felén, keresztben, mély fekete repedések. Mint a ráspoly. A kisujjak mintha nem is tartoznának a többihez, görbék és merevek.
Parasztkezek. Jó lenne őket vallomásra bírni.
– Emlékszik-e, Lajos bácsi, az ábécé melyik betűjét írta le először?
– Emlékszem. Az „i” betűt. Ötvenöt évvel ezelőtt.
– Mit tudna mesélni a kezéről?
– Kérdezzen.
– Ölt vele?
– Nem. Csak célba lőttem a katonáéknál.
– Úgy gondoltam az előbb, hogy vadat, madarat...
– Sohasem értem rá vadászni.
– Megütött-e vele valakit?
(Fotó: Molnár Edvárd)
– Legénykoromban kikentük egymást, akkor még gyorsabban járt a kezem, mint az eszem. Nem jössz a mi utcánkba, te se a miénkbe... Egy rossz szó, s már csaptunk is.
– A fiára emelte-e?
– Egyszer se. Nem volt rá szükség.
– Aláírt-e valaha valamit, ami ellen a szíve tiltakozott?
Lajos bácsi eltöpreng, keze az asztal lapjához simul. A jobb keze hirtelen a magasba lendül.
– Alá. A katonáéknál. Hogy Péter királyt hűséggel szolgálom.
– De használta a kezét szíve szerinti dolgokra is?
Ezt töprengés nélkül rávágja:
– Szintén a katonáéknál, mert minden áldott nap levelet írtam annak a lánynak, aki most a feleségem.
– Az unokáját szereti simogatni?
– Még nincs unokám.
– Ápol-e virágokat?
– Az a feleségem szórakozása.
– Annak idején faragott-e magának vagy másnak játékszereket?
– Játékra leginkább csak a lábamat használtam. Amikor még futballoztam és táncoltam.
– Milyen szerszámot tartott legtöbbet a kezében?
– Az eke szarvát. Nyolc-kilenc éves koromban édesapám elfagyott lábakkal jött haza a háborúból, és én voltam a legöregebb fiú a családban. Attól kezdve az eke szarva fordult meg legtöbbet a kezemben.
– Érzi-e néha, hogy fáj?
– Három év óta bizony érzem.
– Mi a legnehezebb, amit meg kell fognia?
– Még mindig és egyre inkább a zsákolás.
– Megköpdösi-e a tenyerét, mielőtt munkához fog?
– Meg, mintha avval könnyebb volna.
– Mi érte a két kisujját?
Ő is megnézi, s úgy mondja:
– Sokat fejtem, s úgy maradtak.
– Gyűrűt nem visel?
– Nincs is tán akkora karikagyűrű, amekkora az én ujjaimra rámenne.
– Mikor vetett utoljára keresztet?
– Református vagyok.
– Alamizsnát adott-e?
– Alamizsnát? Nemrég hazajött Németországból egy ember, négyen összeadtuk a pénzt, és egy hold földet vettünk neki. Bevetettük napraforgóval, s úgy adtuk át. Nagyon megörült, mert az illetőnek még sose volt földje. És azért is jólesett neki, mert külföldön kijátszották.
– Mondja, nyújtott-e már olyan embernek a kezét, akit nem szeretett? Az ellenségének.
– Előfordult már, mert úgy gondolom, hogy szép szóval az ellenségünket is megnyerhetjük magunknak, néha egy baráti kézfogással is.
– Hát akkor összegezzünk, Lajos bácsi. Hatvankét esztendő alatt a keze azt csinálta-e mindig, amit a feje parancsolt?
– Igen, kevés kivétellel mindig azt csinálta. S ezt boldogan mondhatom.
Az utolsó kérdést nem tettem föl. A kezét nyújtotta.
Szorítása: kemény.
***
Ez a jegyzet csaknem fél évszázaddal ezelőtt íródott, amikor május elseje valóban a munka ünnepének számított. Színes felvonulások, kirándulások, víkendezések, báránysütések... A munka ünnepének ez a jellege mára meglehetősen megkopott. Hogyan ünnepelheti ma a munka ünnepét, akinek nincs biztosítva az állandó megélhetése? Egy Munkanélküli. Annyian vannak, hogy rendezhetnének egy országos ünnepet. Csakhogy annak nem ünnep lenne a neve. Számunkra ennek a mainak sem az.
Vajon milyen lehet egy mai, tartósan munkanélküli keze?
