Ha vajdasági városok utcáin járok – legyen az kisváros vagy több százezresre duzzadt település –, olyasféle érzés fog el, mintha díszletek között járnék. Elidegenedett, hányaveti társadalom életközegének díszletei között, amelyek a polgári igénytelenség és elégedetlenség nyomait viselik magukon. Teleköpködött járdák, szanaszét hajigált szemét, összezúzott, üres italosüvegek cserepei, a sokszor patinás épületek falain is ott éktelenkedő graffitik, politikai és nacionalista szólamokkal telepingált, megtépázott plakátok, a padok és kapualjak környékén terjengő vizeletszag. Mindez arra utal, az adott települések lakói, bár huszonegyedik századi társadalmi normák között szocializálódtak, fittyet hánynak a társas egymás mellett élés szabályaira, és a közösségivel ellenben az egyéni, önös érdek vezérli tetteiket – lett légyen ez legtöbb esetben rongálás, szemetelés, zavarkeltés, mint legkézenfekvőbb önkifejezési forma.
(Fotó: Molnár Edvárd)
Annak, aki efféle viselkedésmintákat követ – vélhetjük – aligha van igénye kultúrára: irodalomra, zene-, képző- és filmművészetre, hiszen a művészetek értő befogadását intellektuális-művelődési szükségletek megléte teszi lehetővé, valamint az esztétikai élménybefogadás igénye, amely, föltehetően, nehezen alakul ki egy olyan társadalomban, amelyben a polgárok zöme saját megnyilvánulásával kapcsolatos esztétikai igényességgel sem rendelkezik. Hogyan is várhatnánk el tehát egy efféle közegben, hogy értékközvetítő rendezvények tömegeket mozgassanak meg?
A valóság azonban rácáfol e feltételezésre. Leharcolt, kopottas városaink polgárai nemtörődöm, igénytelen városlakóból időnként „átvedlenek” – européer, érdeklődő és kultúrára szomjazó lakosok benyomását keltve, különösen így, fesztiválok idején, amikor a jó példa talán kissé „ragadósabb”, és a nyílt színi rendezvények tömegeket mozgatnak meg. Idén nyáron a városnapokra szervezett rendezvények mellett zenei és irodalmi (esetenként összművészeti) fesztiválok, a palicsi filmfesztivál és annak kísérőrendezvényei, valamint a napokban lezajlott interetno fesztivál rázták fel Vajdaságot; több irodalmi rendezvényre látogathattak el az érdeklődők, izgalmas kortárs európai filmeket tekinthetett meg a filmkedvelő közönség, a koncertszínpadokon egymást váltották a kiváló zenei előadók, valamint a népművészetek, a néphagyomány és a néptánc iránt érdeklődők is változatos programokból válogathattak. Szerencsére a lakosság egy része élt is a lehetőséggel, s a rendezvények rengeteg érdeklődőt vonzottak.
A helyszíneken összeverődött tömegben sodródva akaratlanul is felvetődik bennem a kérdés, honnan kerül elő hirtelen ennyi kultúrember, hogyan lehetséges, hogy a köpködő, szemetelő, randalírozó, vagy a rongálást szótlanul eltűrő egyének egyszersmind jókedvű, mosolygós, kézművesek portékái között szemlélődő, népzenére táncolgató, idegen nyelvű koncerteken is lelkesen tapsoló, a másságra és az újdonságra nyitott polgárok, akik láthatóan jól érzik magukat a fesztiváli forgatagban, és a világ legtoleránsabb lakosságának benyomását keltik.
Párhuzamos világban élnénk? Netán két rétegre különül el a társadalom, s ez az elkülönülés áthághatatlan, áthidalhatatlan árkot von a rétegek között, olyannyira, hogy azok nem is keverednek? Esetleg az emberekben ott lakozik egy xenofób, egy bezárkózó, egy rombolva lázadó, valamint egy szépségre és harmóniára szomjazó, egy kíváncsi, egy nyitott és egy toleráns Én is, s csak a körülmények, a közhangulat hatására kerül előtérbe, válik dominánssá egyik vagy másik? Szociológus legyen a talpán, aki meg tudja válaszolni. Mindenesetre e jelenség, azaz a szélsőségek egymásmellettisége is egy azon jelenségek sorában, amelyek meghatározzák e tájegység, e kisközösség jellegét itt, a Balkán és a Nyugat határvidékén.
