A Mars bolygó a hatvanas-hetvenes években indított Mariner és a Viking űrszondák útjai óta a modern csillagászat és bolygókutatás érdeklődésének középpontjában áll. A figyelem nem új keletű, hiszen már a XIX. század végén és a XX. század elején is többeket foglalkoztatott a Mars-csatornák eredete és ezen keresztül a marsi élet lehetősége. Giovanni Schiapparelli olasz csillagász volt az első az 1870-es évek végén, aki csatornákat vélt látni a bolygó felszínén. Schiapparelli és Percival Lowell, az egyik leghíresebb Mars-kutató megfigyelései hatására a század első felében a Mars nagy népszerűségre tett szert, elég csak H. G. Wells művére (Világok harca) vagy Orson Welles híres rádiójátékára gondolnunk a Mars-lakók inváziójáról. A későbbi távcsöves vizsgálatok és a bolygóra 1975-ben leszálló Viking-egységek, amelyek szerves molekulák kimutatására szolgáló kémiai teszteket is elvégeztek a Mars talajából vett mintákon, nem találtak azonban semmilyen, az élet legegyszerűbb formáira utaló nyomot sem. Ennek ellenére a Mars neve örökre összeforrt az elképzelt „kis zöld emberkékkel”.
A kutatások nem álltak le, a Naprendszerben ugyanis a Föld után a Marsnak van a „legkellemesebb” klímája. A kutatók szerint több százmillió évvel ezelőtt olyan feltételek uralkodhattak a Marson, amelyek kedvezőek voltak az élet primitív formái számára. Különféle geológiai képződmények, kanyonok, mély árkok arra utalnak, hogy ezeket a régmúltban víz vájta a bolygó felszínébe.
Ezzel kapcsolatban jelentetett meg a NASA szeptember végén egy áttörő tanulmányt, amely szerint a Marsi Felderítő Orbiter (Mars Reconnaissance Orbiter, MRO) nevű űrszonda, amelynek fő feladata nagy felbontású képek készítése a Mars felszínéről és leszállásra alkalmas hely keresése a későbbi űrhajók számára, parkoló helyett vizet talált. A bejelentés időpontját nem tudom nem zseniális pr-időzítésnek (is) gondolni, hiszen a következő héten kezdték el a mozikban vetíteni Andy Weir A marsi című 2011-ben kiadott könyvéből Ridley Scott rendezése által vászonra adaptált Mentőexpedíció (The Martian) című filmet, és néhány nappal a bemutató után el is kezdődött az űrkutatás világhete, amelynek célja a tudományág népszerűségének növelése. Már abból a szempontból sem tartom véletlennek, hogy egymás után következett e három esemény, mert a NASA egy régóta sejtett hipotézist bizonyított, vagyis, hogy a Földhöz legközelebbi bolygón nemcsak vízjég, hanem folyékony víz is van.
A Marson már korábban megfigyelték, hogy a melegebb, lejtős területeken időnként fekete színű, lefolyásnak tűnő vonalak jelennek meg, de az adatok nem voltak elég nagy felbontásúak, hogy bármit is bizonyítsanak. Egy nemrég megkezdett új adatbegyűjtő módszerrel viszont az MRO spektrométere a felszínről visszaverődő fény frekvenciájából kimutatta, hogy a lejtősávok anyagában vízben oldott sók találhatók. A legfrissebb felvételekből az is tudható, hogy ezek több helyen is megjelennek a vörös bolygón, amikor -23 Celsius-fok fölött van a hőmérséklet, és eltűnnek a hidegebb időben. Az MRO akár vízmolekulák nyomára is bukkanhatott volna ezzel a módszerrel, de sajnos a keringési pályája olyan, hogy pont a marsi nap legmelegebb időszakában repül el a megfigyelt lefolyások fölött, amikor a víz elpárolog.
A felfedezés annyiban nem meglepő, jelentősnek viszont jelentős, hiszen az űrkutatás legfőbb célja ugyanis az, hogy életre bukkanjunk a Földön kívül. Az általunk ismert valamennyi életforma alapvető szükséglete a folyékony víz. Ezért is alakult ki az úgynevezett „Keresd a vizet!” doktrína. Természetesen attól, hogy valahol van víz, nem biztos, hogy élet is van benne, de ahol nincs víz, ott biztosan nincs élet. Egyrészt a folyékony víz időszakos jelenléte kevés az élethez, másrészt a sós és folyékony víz önmagában nem garancia az élet jelenlétére. Minden attól függ, hogy ez a víz egy telített sóoldat, vagy esetleg enyhén sós folyadék. Az élet kialakulásához hosszú ideig kell folyékony állapotú víz, hogy a megfelelő vegyületek reakcióba léphessenek. Ez tehát egy szükséges, de nem elégséges feltétel. Az persze lehet, hogy korábban tartósan is volt víz, és még az sem kizárt, hogy egykoron az élőnek nevezhető anyagok létrejöttek. A legizgalmasabb része a felfedezésnek az, hogy egészen eddig leginkább a múltbeli élet nyomait kerestük a Marson – most azonban arra is rájöhetünk, hogy fennmaradt-e bármi is.
Csakhogy nem tudjuk, hogy a lejtősávokba honnan kerül a víz. Lehetséges, hogy a talált sók a légkörből csapják ki, egy másik hipotézis szerint pedig Mars alatti víztározókból kerül elő, és a felszínen válik sóssá. Ha utóbbi igazolódik be, nagyon jó lenne megtalálni ezeket a víztározókat, egyrészt mert azokban már jobb eséllyel lehet élet, másrészt nagyon fontos szerepe lehet a jövő emberes marsi küldetéseiben, az ivóvíz és az oxigén előállításában.
A szenzációértékű tudományos eredmény, a film, amely tudományosan igencsak megalapozott és a folyamatban lévő világhét programjainak hármasa igen jól jöhet az amerikai űrügynökségnek. A NASA költségvetése ugyanis az amerikai büdzsé alig fél százaléka, de a többi között olyan jelentős feladatokat várnak el tőle, mint a Földet fenyegető aszteroidák felderítése, eltérítése, a Mars minél alaposabb megismerése, a nemzetközi űrállomás életben tartása. Ezekhez viszont igen sok pénz kell, és a fent említett hármas könnyen megnyithatja a pénzcsapokat.
