Azt kérdezte a napokban egy diákújság kis riportere, mit üzennék a mai tiniknek, lenne-e számukra valami kultúrával kapcsolatos jó tanácsom. Azt válaszoltam, szerintem a legfontosabb, hogy olvassanak minél többet (klasszikust és kortársat vegyesen, hisz a kettő ötvözetéből alakítható ki átfogó képünk az irodalomról), hallgassanak minél több zenét (tudatosan válogatva a zenei irányzatok és előadók között), nézzenek minél több filmet (hangsúlyt helyezve az európai produkciókra, hisz az ókontinensen készült filmes alkotások nekünk, európaiaknak többletjelentéssel bírnak, elvégre rólunk, a mindennapjainkról, a problémáinkról, a számunkra ismerős élethelyzetekről szólnak, nem mellékesen a szirupos hollywoodi „álomfilmekhez” viszonyítva más minőségbeli értéket képviselnek), járjanak színházi előadásokra (térségünk különböző profilú színházaiban többféle nézői igényt kielégítő színdarabok közül lehet válogatni, s csak ha nem vagyunk kizárólagosak, akkor lehet átfogó képet kapni színjátszásunkról), és látogassanak el tárlatokra (legyen az fotó- vagy képzőművészeti alkotás, egyaránt izgalmas megfigyelni, a vizuális művészetek képviselői hogyan látják és láttatják mindennapjainkat). A legjobb, persze, tettem hozzá, ha olyan rendezvényeken vesznek részt, ahol a felsoroltakat ömlesztve kapják, csak győzzék a sokféle hatást befogadni.
Az efféle rendezvények látogatása természetesen nem csak a művészetekkel ismerkedő, a kulturális világképüket építgető fiatalok számára lehet „jó buli”, hanem az idősebb generációk számára is, hiszen az összművészeti rendezvények célközönsége a társadalom egésze. A szervezők a művészeti ágak összekapcsolásával, fuzionálásával különböző kulturális igényű, más-más érdeklődési körű, világlátású rétegekhez, csoportokhoz szólnak, ki-ki megtalálhatja bennük a neki leginkább tetszőt, s felmérheti, hol tartanak pillanatnyilag az egyes művészeti ágak, hogyan hatnak egymásra, mik az új kulturális trendek, s hogyan fogadja őket a közönség. Választék pedig akad bőven, hisz településeinken szinte egymást váltják a zenét és a költészetet, a képzőművészetet és a zenét, az irodalmat és a filmet, a költészetet és a színházat, a fotóművészetet és az előadó-művészetet, illetve ezek különböző kombinációit megvalósító programok, melyek többszólamúságuknak köszönve megsokszorozzák az ott bemutatott produkciók vagy művészeti alkotások kiteljesedési, értelmezési lehetőségeit.
E kínálatból, helybéli lévén, a szabadkai rendezvények közül válogatva mindenképp kiemelném az egyik üdvözlendő kezdeményezést, a néhány éve indult, rendszeresen megrendezésre kerülő kArc irodalmi kávéházat, amely kellemes, szórakoztató, és tartalmas produkció mindazoknak, akik olvasnak, azoknak, akik írnak, és azoknak, akik egyaránt szeretik a zenét és a költészetet. A kArcos csapat kisebbfajta csodát tesz rendezvényről rendezvényre, ugyanis több száz fős közönséget vonz zenés-költészeti estjeire ebben a kimondottan „költőietlen korban”, amikor a versek háttérbe szorulásáról, a költészet marginalizálódásáról beszél a szakma, s a líra már csak a szubkultúra része. A műsorsorozatnak köszönhetően klasszikus költők versei válnak a színész-előadók és a zenészek interpretálásában aktuálissá, megteremtődik egyfajta irodalmi folytonosság és létrejön egy olyan befogadóközeg, amelyben a kortárs költészet is fejlődhet, gyökeret verhet.
Hasonlóan lényeges a Szab-way színházi szervezet célkitűzése, miszerint nemcsak független színházi produkciók létrehozását, hanem különböző művészeti ágak szimbiózisát szorgalmazzák, elősegítve irodalom, zene, színjátszás, filmművészet, képző- és fotóművészet egymásra hatását. Kiváló példa erre a Szab-way égisze alatt a közelmúltban Szabadkán megtartott Fényből íródás című összművészeti est, melyen amatőr fotósok fényképeire született versek, prózák kerültek felolvasásra, előadásra egy alkalmi tárlat apropóján, kiegészülve a Pálfi Ervin vezette Moser Roth zenekar zenei hozzájárulásával. A vizuális művészetek, a zene és az irodalom együtthatásának, a kifejezésmódjuk közelítésének lehetőségeit mutatta be, láttatta a rendezvény, egyszersmind távlatokat határozva meg művelőinek közös gondolkodása és fejlődése vonatkozásában.
Az irodalom és a filmművészet kedvelőinek figyelmébe ajánlhatók a szabadkai városi könyvtárban szervezett filmes estek, amelyeken a Vicsek Károly készítette íróportrék tekinthetők meg a vajdasági irodalmi élet meghatározó egyéniségeiről. Bár ezek némelyike több évtizedes alkotás, annál tanulságosabb a felvétel óta eltelt idő távlatából szemlélni e kisfilmeket, hisz sokszor már lezárt irodalmi opusok (újra)értelmezéséhez járulnak hozzá, nem mellékesen izgalmas adalékokkal egészülve ki a készítőjükkel folytatott, kapcsolódó beszélgetések által.
Végezetül a zene, a képzőművészet, a színház és az irodalom kiváló összhatásáról, Schein Gábor Irijám és Jonibe című verses meséjének színpadi adaptációjáról érdemes e témában szót ejteni, amely a pécsi Bóbita Bábszínház és a szabadkai Népszínház közös előadása, s a közelmúltban került Szabadkán bemutatásra. E titokzatosan szép verses mese a Rofusz Kinga rajzai ihlette képi megjelenítésnek, a lenyűgöző mozgásszínházi elemeknek és a Bakos Árpád–Miroslav Jovančić nevével fémjelzett zenei továbbgondolásnak köszönhetően olyan komplex hatást keltett a színpadon, akár egy összművészeti meditáció.
E felsorolt „művészeti csemegék” megerősítik az elképzelést, miszerint a huszonegyedik században a művészetek egymásra épülve hozhatnak létre izgalmas, új struktúrákat, új formanyelvet, új szimbólumrendszert, a művészeti ágak képviselői együttgondolkodással újíthatják meg saját művészeti kifejezésmódjukat, a néző pedig legegyszerűbben kultúrbanzájok résztvevőjeként juthat olyan kulturális élményhez, amely a társművészetek pillanatnyi megnyilvánulásának az esszenciája.
