A könyvtárban nem csak könyvek vannak. A könyvek között az is jelen van, amit mi egyéniségünkkel, olvasottságunkkal, vagy kíváncsiságunkkal viszünk a terembe. A könyvtár nélkülünk csak raktár. Velünk már köztér, melynek melege, könyvillata, visszafogott fénye van vagy szaga, mint az öregeknek. A könyvtár egy kicsit poros és régiesnek is mondható, de mégis más. Más, mint az utca és hétköznapjaink. Itt nem lehet rohanni, kiabálni, szabálytalanul előzni, morzsálni és hangosan telefonálni. A könyvtárban könyvtáros is van, akinek minden emberi gyarlósága mellett két erénnyel mégis rendelkeznie kell: szeretnie kell az olvasót és a könyvet. Így ebben a sorrendben. Az sem árt, ha jó lélek- és könyvismerő, ha választékosan, kimérten szól hozzánk. Szóval a könyvtárosnak minden esélye megvan arra, hogy a barátunk legyen, mert se nem tanár, se nem szülő. Szemüveget hord és egy kicsit más.
Eddig volt az evangélium, innen pedig én következek! – mondaná az egyszeri pap. Hasonlóan fogalmazok én is. Eddig azt írtam, amit a könyvtárról, a szolgálatról tanultunk, gondoltunk, innen pedig az én történetem következik.
A könyvtáros szemrevaló, magas, fekete nő. Könyveket (mert mi mást) rakosgat, amikor Újvidéken a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ telepi épületében működő fiókkönyvtár üvegezett ajtaját behúzom magam mögött. Egy süldő leányka is a könyvcímeket böngészi. Rajtunk kívül egy fiatalember várakozik, vagyis négyen vagyunk a képben. Délutáni a történet, amit egy kutyanyelvre írtam és most mesélek. – Dobar dan! – köszönök, majd a tagsági könyvecskémért nyúlok és a kívánt könyv címét, szerzőjét mondom. Arthur Koestler: Sötétség délben. Ami az utóbbit illeti, az megjelenik a könyvtáros tekintetében. Oda hív a számítógéphez és megkér, írjam be a szerző nevét a keresőbe. Bepötyögtetem: Arthur Koestler. – Így nem lesz jó. Először a vezetéknevét írja – világosít fel. Beírom. Több könyvcím jelenik meg. – Most kérem mutassa meg az ujjával, melyik művet szeretné kikölcsönözni. Mutatom: Sötétség délben. – Rendben, ez a könyv megvan, csak nem itt. Tudja-e, hogy hol vannak az idegen nyelvű könyvek? – Hirtelen az idegen szerzőkre, Proustra, Hemingwayre, Mannra, Márquezre gondolok és mutatok a polcon az idegen szerzők felé. – Nem, a keresett könyv átkerült az idegen nyelvű kiadványok könyvtárába. A tagsági könyvecskéje ott is érvényes, nyugodtan forduljon az említett könyvtárhoz, amely… és mondja az utcát, a házszámot, amely alapján az idegen nyelvű könyvtár valahol a város központján túl lehet. Zavaromban és felháborodásomban se nem hallok, se nem látok, nem is vitatkozom, csak az jár az eszemben, hogy a budapesti születésű Koestler, németről magyarra fordított regénye idegen nyelvű könyv lett a telepi, többnyire magyar könyvállománnyal rendelkező könyvtárban. Mérgemben csak annyit mondok, hogy – Doviđenja!
Ennyi volt a történet. Az ilyen kis könyvtárakban megesik az ilyesmi. Néha másutt is. Tudtommal az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén sem Arany nyelvét beszéli a könyvtáros. Végül is, semmi meglepő nincs ebben, a borúlátók szerint a könyv és a könyvtárak előbb-utóbb úgyis kimennek divatból. Így az én aprócska gondom is megoldódik anélkül, hogy valós, vagy vélt sérelmemmel bárkihez panasszal fordulnék. Addig megesik, hogy Sötétség van délben, néha délután, néha már reggel is.
*Hosszú, keskeny papírlap ideiglenes feljegyzések céljára
