Turistaként a saját városodban

Miközben nap mint nap végigsétálunk, végigsietünk lakóhelyünk utcáin, az elintéznivalóinkra koncentrálunk, a busz indulási idejére, bosszankodunk a felújítási munkálatok útakadályai miatt, ellenérzésünk támad a szemmagasságba pingált graffitik vagy a széthajigált szemét láttán, esetleg végigpásztázzuk a kirakatok kínálatát. Az utcákon andalgó, csodálkozó és fotózkodó turistákra nem igazán ügyelünk, napi teendőink lefoglalják gondolatainkat, így a turisták által megcsodált látványosságok sem foglalkoztatnak – hisz mik is azok: épületek, szobrok, emléktáblák, azaz a város részei. Milliószor elballagunk előttük, alattuk, mellettük, akár ha díszletek között járnánk, az ottlétük annyira természetes, szokványos, hogy eszünkbe sem igen jut megállni egy pillanatra, szemrevételezni őket. Az meg végképp nem jutna eszünkbe, hogy utánajárjunk a történetüknek – ki tervezte, ki építtette az adott épületet, mi volt vele a célja, miért lett a ház ilyen amilyen, kik voltak azok a művészemberek, hősök, akiknek szobrot emeltetett valamikor valaki, hol születtek, hogyan éltek, gondolkodtak azok az eleink, akik iránt úgy mutatja ki nagyrabecsülését egy város, hogy emléktáblát emeltet nekik. Efféle dolgokkal foglalkozni – valljuk be – nem bevett városlakói gyakorlat. Az apró szépségek, érdekességek megfigyelésére másfajta látásmód és magatartás szükségeltetik. A vendégé, aki minden újdonságra, számára ismeretlen részletre kíváncsian tekint.

Nyilván legtöbbünk nem engedhetné meg magának, hogy egy helyi szállodában szobát bérelve kezdjen turistáskodni saját lakóhelyén, s az utazási irodák prospektusait tanulmányozva vegye nyakába a várost, hogy jobban megismerhesse. Igaz, nem elvetendő gondolat, de kevésbé macerásan is meg tudja oldani az ismerkedést az, akiben mégis feltámad a kíváncsiság urbánus környezete iránt.

A hosszadalmasabb módozat, ha könyvtárakban, levéltárakban utánaolvasunk a helyi vonatkozású nevezetességeknek, s egy-két szabadnapot arra fordítunk, hogy az olvasottakat fel is fedezzük az utcákat járva. Ennél kényelmesebb és számomra izgalmasabbnak tűnő lehetőség bejelentkezni egy szervezett, néhány órás városnéző sétára, amelyet, akár idegen emberekkel kis csoportba verődve, egy vezető útmutatásával járhatunk végig.

Számtalan arca és titka lehet egy városnak, s mindegyiket más módon és más megközelítésből lehet megismerni. Egy építészeti vonatkozású városnéző körúton történelmi és művészettörténeti időutazásban lehet részünk, melynek során nagy álmodók és ügyes kivitelezők, városalapítók és városatyák, teremteni vagy rombolni szándékozó pénzemberek „elevenednek meg”, s hagynak lenyomatot „teremtményeik”: cifra bérpaloták, stukkós faragványok, rejtett falfülkék, úrias sarokerkélyek, tekintélyes banképületek és monumentális templomok által. Kulturális vonatkozású séták során a város művészi arca sejlik fel: helyi születésű vagy helyben munkálkodó művészemberek életének és alkotásainak felderítésével újabb jelentést kaphat egy épület, egy terecske, egy csobogó, ha annak tudatában tekintünk rá, hogy irodalmi vagy zenei műveket, képzőművészeti alkotásokat inspirált, nagy szerelmek fellobbanásának helyszíne volt, vagy csak ott szeretett gondolkodni, üldögélni egy korábban élt, neves alkotó. Történelmi vonatkozású városnézés során hajdani harcok, ütközetek, véres és elborzasztó történések színhelyein járva egy közösség, egy település múltjának olyan rétegei feslenek fel, amelyek segítenek a jelenhez vezető folyamatok megismerésében, értelmezésében. Érdekességekre, különleges kultúrtörténeti adalékokra fókuszáló séták során pedig olyan városi legendákról hallhatunk, amelyek beszédesebbek és színesebbek lehetnek egy adott korszak és az arra jellemző életmód vonatkozásában száz történelemkönyvnél.

Évek óta rovom Szabadka utcáit. Ezét a poros és álmatag, máskor zajos és harsány kisvárosét. Azt gondoltam: ismerem; nem tud nekem meglepetést okozni; cukormázas homlokzatai mögött nem rejteget már számomra semmi titkot, izgalmat; nem több múlt századi regényekben túlfestett, úrhatnám város kopottas, kései másánál. A napokban azonban elvetődtem egy városnéző sétára. Majd egy újabbra, s feltárult előttem a hajdani mezőváros. Évszázadok peregtek le, akár gyorsított némafilmeken. Feltűnt a régi vár, az első városháza, a ferencesek kolostora, a település szívében fakadt folyócska, amely, ha igaz, ma is ott vájja medrét az egyik sétálóutca szépen faragott klinkertéglái alatt. Mindig is úgy véltem, boldogabb lenne ez a város, ha lenne folyója, hogy elmossa a rosszkedvet, feszültséget, bánatot, s lám kiderül: létezik, Szabadka Sztüxe, kilenc kanyarulattal folyik az alvilág felé, s miként a legizgalmasabb dolgok, a hétköznapi járókelők szemének láthatatlan. Aztán a macskaköves, régi utcák megteltek hajdani járókelőkkel, az Arany Bárány előtt trafikált Blaha Lujza, a sarki bolt tulajdonosával poharazgatott Gobbi Hilda, a Nemzeti Szálló ablakából figyelte Kabos Gyula a lányokat; én meg ott álltam, ahonnan megindultak Vajkayék az állomás felé, elsétáltam a Kosztolányi és Brenner nagymama díszes ablakai alatt, megtudtam, mely zsákutca mélyén található a varázsló kertje, s hogy hol várt azonosításra Csáth Géza holttestével a Kelebiáról érkezett parasztszekér.

Ezernyi apróság, a régmúlt számtalan morzsája. Apránként szedegettem fel őket, s illesztettem az addigra összegyűjtöttek mellé. Birtokukban tovább épülhet képzeletemben a kirakós, Szabadka mozaikja, melyben a legtöbb háznak, homlokzati ornamentikának, kovácsoltvas kilincsnek, díszes csatornafedélnek külön jelentősége és története van. S e történeteknek furcsamód részévé válok én is, kíváncsi időutazó.