Örömmel foglalok helyet az utolsó szabad ülőkén, nyugtázva, hogy pompás kilátás nyílik a finoman megvilágított játéktérre. Zümmögésszerű morajlás a fészkelődő nézői tömegben. Meghitt, várakozással teli hangulat. Aprócska gyerekek kuporognak a sorok elé helyezett, pléddel takart zsámolyokon, mögöttük felnőttek – szülők, nagyszülők, mindenféle korosztály vegyest. Mindannyian a széksor-karéj ölelésében lévő pódiumot fürkésszük, ami valójában nem is pódium, hanem egy tanácsterem csücske, mégis egyre tágul a kelléklejátszóból áramló zene ütemére, miközben kizárul a külvilág. Egy varázskörön belül ücsörgünk mindannyian – nézők, színészek, ahol nem számít, hogy nem színházi díszletek és körülmények között várjuk az előadást, hisz e zsebkendőnyi játéktéren is az első pillanattól létrejött az illúzió, egy teremtett világ illúziója, melynek minden egyes jelenlévő a részese.
Hirtelen elsötétül a terem, csak a frappáns díszlet, kerékpárból eszkábált repülőgép vehető ki középütt, a szőnyegen. Tartozéka egy láda, kedvenc mesehősöm, a Kockás fülű nyúl varázsládikója jut róla eszembe, amelyben mindenféle szerkentyű megfért egymás mellett. Gyerekként sokszor álmodtam efféle ládáról, eljátszottam a gondolattal, mi mindent tartanék benne, ha enyém lehetne. Lám, a díszletláda is varázslatos, miként hamarosan kiderül: maszkok, jelmezek sora lapul benne, s ahogy egy valamirevaló varázsládától elvárható – színpadként, B–612-es kisbolygóként, végtelen Szaharaként, vagy ülőalkalmatosságként is megállja helyét, szerepe az est során folyton változik.
A csöppnyi játéktéren tehát elkezdődik, majd pergőre vált az előadás, Antoine de Saint-Exupéry klasszikussá vált regényének Kisherceg című színpadi adaptációja. Izgalmas, ahogy a két neves művész – Szloboda Tibor színész-rendező és Molnár Róbert színész-bábművész elénk varázsolják a sivatagban rekedt pilótának, és a világűr kíváncsi utasának, a kis hercegnek különleges találkozását, majd kettejük átlényegülésével megelevenednek sorra távoli bolygók fura teremtményei, egy öntörvényű rózsa, a kietlen homoktenger lakói, s a kis herceg bábfigurája. Tévedtek, akik hagyományos bábelőadást sejtettek a frissen alakult Vajdasági Magyar Bábszínház (Vamabász) eme első előadására jőve, hisz a látottak jóval túlmutatnak az efféle elvárásokon. A magyar és az európai kulturális hagyatékra épülő, modern bábszínházi alkotás színház, mozgásszínház és olyasféle bábművészet elegye, amelyben báb és bábos egyenrangú partnerek, időnként vetélytársak, s e szokatlan függőségi viszonyban nehéz eldönteni, melyikük a domináns. Ámbár talán nem is a dominancia a lényeg, hisz az előadásban épp a kiszámíthatatlanság, a meglepetés, a dinamikus szerepjáték és szerepváltás a fontos, melyben a két színész nagyszerű karakterformáló képességét és bábművészeti jártasságát mutathatja meg. Kettejük örömjátéka magával ragad gyereket és régebb óta gyereket egyaránt, hisz a darab lényege a kortalanság. Az alapmű, a neves francia szerző „gyermekregénye” részben épp e kortalanságának köszönhetően válhatott a világirodalom megkerülhetetlen részévé, hisz olyan örök érvényű emberi értékekkel és emberi gyarlóságokkal foglalkozik, amelyek idő és életkor felett állnak, mást-mást jelentenek gyereknek, felnőttnek, mindenkire sajátos módon hatva. A Vamabász előadása e regénybéli időjátékot ötletesen jeleníti meg, hisz a kéthüvelyknyi bábfigura több ízben is hús-vér emberré, kalapos, ballonkabátos felnőtté válik, kilép a mesevilágból – a mindenkori ember pillantását keresve. Nekünk, a vele szemközt ülő publikumnak tőle, a kis hercegtől kell újra tanulnunk a gyermeki tisztánlátás mikéntjét, melynek ismeretében feltárul előttünk a világ egy másik vetülete, azaz a lényeg, mely a hétköznapi szemlélő előtt rejtve marad.
Jó darabválasztás, kiváló színészi játék, ötletes díszlet és jelmezek, s a gyermeki fantáziavilág mesteri megjelenítése – ez dióhéjban a Vamabász Kishercege. Remélem, eme üdvözlendő színházi kezdeményezés a szabadkai Lányi Ernő Iparos Művelődési Egyesület üléstermének „zsebszínpadáról” mihamarabb vándorútra indul, hogy – miként az alapítók célul tűzték ki maguknak – Vajdaság legtávolabbi, magyarlakta zugaiba is eljutva érvényes gondolatokat, értékes produkciókat közvetítsen. Valami olyasmit, amelynek láttán egyetlen kifejezés jut a néző eszébe – ahogy a bemutató közönségéből biztosra veszem, sokunknak: fejedelmi.
