Az elmúlt évek során annyi szépet hallottam a szabadkai Gerontológiai Központról, hogy mára odáig jutottam, tulajdonképpen nem is baj, hogy most nem jut mindenre, és hogy alacsony a fizetés. Az sem gond, hogy nincs a városban elég szórakozási lehetőség, hogy esetleg kevés lesz, vagy egyáltalán nem is lesz nyugdíj, mert mire én élvezhetném – a nyugdíjas éveim betöltéséig ugyanis még van néhány évtized –, addigra a szabadkai „geroszban” aranyból lesz a kilincs is.
Tényleg jó az, hogy azoknak az idős embereknek, akik ma a Gerontológiai Központban élnek, kiváló körülmények állnak a rendelkezésükre, nem szeretném, ha nem karban tartott épületben, esetleg nem megfelelő ellátásban részesülnének. Dicséretre méltó dolog az, hogy ezek az idősek, akik vagy azért, mert állandó ápolásra szorulnak, vagy azért, mert egyébként magányosak lennének, egy ilyen fejlett, európai szintű intézményben tölthetik idős koruk mindennapjait, hiszen minden bizonnyal végigdolgozták az egész életüket, ki ilyen, ki olyan körülmények között.
A szabadkai Gerontológiai Központnak számos kiváló projektuma van, amelyekkel az időseket segítik, pszichológiai tanácsadást végeznek, és az elmúlt években olyan talpraesett vezetőséggel rendelkezik, amely pályázatok útján több alkalommal munkalehetőséget is kínált a szabadkaiaknak.
Azonban számomra minden esetben van egy bizonyos határ. Amikor már sok a jóból, amikor úgy érzem, túlzásba estek, amikor már nem tudok örülni az újabb beruházásoknak, fejlesztéseknek. Hiszem azt, hogy más ember is van így ezzel.
A Gerontológiai Központ tegnap ismét olyan és akkora támogatást kapott a tartománytól, ami nálam már a „kiüti a biztosítékot kategóriába” tartozik. A tartományi titkárság ugyanis 3,5 millió dináros adományt hozott a központba, hogy azon szigetelőanyagot vásároljanak, és ezzel is energiatakarékosabb legyen az intézmény.
Az elmúlt néhány évben számtalan támogatást kapott a „gerosz”. Tavaly óta például napkollektorokkal fűtik a főépületet, erre a tartománytól 2,4, a várostól 1,7 millió dinár támogatást kaptak, valamint két évvel ezelőtt az igazgató nyilatkozata szerint néhány hónap alatt sikerült 32 millió dinár támogatást kapniuk innen-onnan. Aztán néhány héttel ezelőtt a Siemensszel írtak alá megállapodást, amely vállalat majd a legkorszerűbb berendezéseket szereli fel az épületben, hogy az tűzbiztos legyen. Erre a munkaügyi minisztérium három, a város pedig egymillió dinárt biztosított.
Nekem ez már sok. Minden bizonnyal kiváló, ügyes menedzseri képességekkel, és valljuk be, jó kapcsolatokkal rendelkezik a Gerontológiai Központ vezetősége, és ezért nem is lehet hibáztatni őket. A legjobbat szeretnék az intézmény lakóinak, és ez dicséretes.
Ilyen esetekben azonban felötlik bennem a kérdés, vajon más intézmény nincs ebben a városban, amely segítségre szorulna? Ez a kérdés sokszor eszembe jut akkor is, amikor az esetek kilencven százalékában, ha segíteni akarnak gyermekeken, gyűjtéseket szerveznek, akkor annak bevételét vagy a Kolevka Gyermekotthon, vagy pedig minden esetben a Žarko Zrenjanin Általános és Középiskola kapja. Mi van például a siketek iskolájával, tudjuk-e, hogy a vak gyermekek milyen körülmények között tanulnak, hogy telnek a mindennapjaik? Felmerül-e bennünk, hogy miért nem látunk Szabadka utcáin fogyatékkal – akár testi, akár szellemi – élőket sétálni, fagyizni, ügyeket intézni, könyvtárba, színházba, moziba járni?
Nincs más probléma ebben a városban, amelyet meg kellene oldani? Nem baj, hogy a város csaknem felének nincs városi vize és szennyvízelvezető csatornája, hogy a házi kutak szinte mindegyike fertőzött már, hogy nagy esőzésekkor az aszfaltozatlan utcák járhatatlanok, hogy a munkanélküliség a város területén eléri a húsz százalékot? Nem gond, mert idős korunkra lesz egy intézmény, ahol minden tökéletes lesz, élvezhetjük a nyugodt nyugdíjas éveinket! Mert mindenhol jó, de legjobb a geroszban!
