– Azért hívják gyorsvonatnak, mert gyorsabban megy a gyalogosnál?! – háborgott az egyik utas, akinek valószínűleg már elege volt a vasúti közlekedésből, hiszen utazását még Moszkvában kezdte meg, Belgrádba ment, haza.
Annak, aki a vasúti közlekedés mellett dönt, tudnia kell, hogy Szabadka és Belgrád között az út jó esetben 3,5 óráig tart, ugyanis a sínek állapota miatt legfeljebb 40 kilométer óránkénti sebességgel közlekedhetnek a vonatok.
Szerbia egész területén a vasúti hálózat 64 százaléka olyan állapotban van, hogy a vonatok sebessége nem haladhatja meg a 60 kilométeres óránkénti sebességet. A 10-es közlekedési folyosó vonalán a vasútvonal mindössze 10 százalékán haladhat a vonat több, mint 100 kilométer óránkénti sebességgel.
De nem ez az egyetlen gond, a vonatok, a vasúti szerelvények sem maiak, harminc év után most kezdte a Szerbiai Vasutak felújítani a szerelvényeket. Nem túl gyakran, de azért megtörténik, hogy a mozdony meghibásodik, vagy a fékrendszer beragad. Így gyakran a menetrend szerinti indulástól és érkezéstől is el kell térniük. A vonat késésével egyszerűen számolni kell. Többek között ezért szereztek be új sínbuszokat, amelyek közül az egyik Szabadka és Zombor, a másik pedig Szabadka és Horgos között közlekedik.
A tervek szerint az idén sort kerítenek a vasútvonal felújítására is, ugyanis az elsődleges cél az, hogy Budapest és Belgrád között megtett út 2,5 óráig tartson. A vasút felújítása ugyanis országos érdek, hiszen nem csak az utasszállításnál jelent gondot, hanem a lassú vasúti teherszállítás miatt hatalmas pénzkieséssel számol az ország.
Amíg a háborgó megjegyzésekről ezek az adatok jutnak az eszembe, a rónaságban gyönyörködöm. Nem nagyon törődöm a megjegyzésekkel, hiszen éppen felszálló utasként, türelmesen várom, hogy célállomásomra juthassak. A zöld és a barna táblák váltakozását olykor-olykor egy vadnyúl sebes futkározása, vagy egy-egy aranyló fácán töri meg. Még így, laikusként is meg lehet különböztetni, hogy melyik parcella melyik gazdának a munkáját dicséri. A szinte vonalzóval meghúzott barázdákban, a parcella végén eldolgozott sorokban esztétika fedezhető fel. A hullámzó rónaság szinte le sem tagadhatja, hogy valamikor itt húzódott a Pannon-tenger. Talán éppen a határtalan tájnak köszönhető a vajdasági emberek nyugodt vérmérséklete? Majd bevillan: hát hogyan fogok én ezek után is gyönyörködni a tájban, ha percek alatt eljutok majd Topolyára, Újvidékre, vagy Belgrádba?
Hazafelé már úgy döntöttem, hogy nem a „gyorssal”, hanem személyvonattal jövök. Gondoltam, az 5 óra út sem sokkal több, mint a 4 óra. Meg hát vittem magammal egy jó könyvet, majd olvasok. Hm... külön kaland volt. És abban sem vagyok most már biztos, hogy a legjobb döntést hoztam meg akkor. Ha jellemezni akarom a látványt, azt mondanám, hogy a személyvonat kiválóan tükrözi országunk anyagi helyzetét. Ha csak annyit mondok, hogy piszkos volt a vonat, azt hiszem, nem mindenki gondol arra, amit akkor láttam. Az ütött, kopott, színes festékkel összemázolt szerelvény láttán egy közel-keleti tömegközlekedést megörökítő kép jutott eszembe, azzal, hogy ott a tömegközlekedés valóban az egymást taposó emberek tömegét jelenti, itt viszont... tömegről nem lehet beszélni, mondjuk úgy, hogy a páros üléseken minden utas talált magának olyan helyet, ahol kinyújtózhatott. Leültem én is oda, ahol azt gondoltam, a legkényelmesebben leszek. Az első döbbenet akkor ért, amikor az ülésbe huppanás után a fenekem majdnem a padlót érte... puha volt az ülőke. A következő döbbenet pedig akkor ért, amikor láttam, hogy ezúttal nem fogok gyönyörködni a tájban, ugyanis a dupla ablaküvegek között felgyülemlett portól szinte nem lehet kilátni. Még jó, hogy vittem magammal könyvet. A ringatózó utazás pedig egy orosz regénybe repített, szinte a regény hőseként érzetem magam. Azt hiszem, most már tudom, hogy az orosz regények hőseinek miért volt annyi idejük gondolkodni, hiszen az inkább nyikorgó és csattogó, mintsem zakatoló, ámde lassú vonatozás mindenre lehetőséget ad: reggelizni, olvasni, társalogni, telefonos munkát is végezhet az ember, szundíthat egy kicsit, majd ebédelni is jut ideje, mire megérkezik a célállomására. Vagyis amennyiben Belgrád és Szabadka között utazik valaki, gondolnia kell arra, hogy mindennel felszerelje magát, ugyanis a 4-5 órás úton, a mintegy 250 kilométeres távon, inni, enni, szórakozni is lehet.
A legutóbbi kirándulásom meggyőzött, mégiscsak a gyorsabb vasúti közlekedés lenne jobb, korszerű vasúti szerelvényekkel, felújított sínekkel. A romantikus vonatozást pedig majd megoldjuk máshogy, persze, ha igény mutatkozik rá.
