Ha megkérdeznénk az utca emberét, mi az első három dolog, ami eszébe jut a decemberről, borítékolható, hogy többségük a Mikulás és karácsony mellett a havat említené, kivéve talán az étkesebbeket, akik a decemberi hideghez kocsonyát, aranysárga töpörtyűt, sült kolbászt és mákos bejglit társítanának legszívesebben. Nos, ezen utóbbi étkek is kétségkívül azon kellemetességek sorába tartoznak, amelyekkel a mindenható megajándékozott bennünket, hisz télidőben javítják a kedélyt, párnásítják a májat, egyszóval kibélelnek bennünket szomorúság ellen, azonban mielőtt kulináris fejtegetésbe kezdenénk, kanyarodjunk vissza az első három meghatározáshoz.
Decemberi ünnepeink az év legfontosabbjai sorába tartoznak, tiszteletükre csinosabb ruhát öltünk, picit többet figyelünk a szeretteinkre, és gyakrabban próbálunk meg valami emberségeset tenni, hogy környezetünkhöz hasonlóan a lelkünk is legyen fehér. Környezetünkhöz hasonlóan – mondom, mert képtelen vagyok elszakadni a bennem is rögzült sztereotípiáktól, és a decemberhez makacsul havat társítanék. Ahogy valamire való téli gyerekrajz sem képzelhető el fazekat viselő, répaorrú hóember nélkül, úgy a jégpályák sem vidáman nevetgélő korcsolyázók nélkül, a bajuszos nagyapák unokával megrakott gyerekszán nélkül, egy terecske izzó vaskályha mellett ácsorgó gesztenyesütő nélkül. Természetesnek tartjuk mindezt, hiszen a december épp a fentebb felsoroltaknak köszönhetően lesz a tél legszebb hónapja.
Vasárnap este van, munkából igyekeznék haza. Megindulok a hófödte járdán, de torpanok, elrettent az előttem tornyosuló hóbuckák sora. Csak ritkán és késve közlekednek a városi autóbuszjáratok – hallgattam még délután a helyi rádió híreit. Azonmód elment a kedvem a buszozástól, de jobb híján kivártam az első érkező járatot. Kerek egy órát topogtam, mire megérkezett, és már azt sem bántam, hogy a hóeke által másfél méteresre „épített” útszéli buckán kell átküzdenem magam, ha fel akarok szállni. Átmasíroztam rajta, és hóanyóként szusszantam a kellemes buszmelegben. Na igen, délután mindezt végigjátszottam, de az esti lehűlésben nem akaródzik. A járdára sandítok, hátha lehetne gyalog, de csapás sincs a járda havában. Dőreség lenne nekivágni. Taxit intek hát, őket, úgy látszik, nem tartja vissza az időjárás, cirkálnak, utasra várva. Bajuszos, nagypapás a sofőröm, mint akinek a markába gyermekszán vontatója illenék. Nevetgél, adomázik. Hát megint meglepett bennünket ez a váratlan decemberi hó – kezdi, és összemosolygunk, miközben várjuk a zöld fényt. Harmadrangú bohózatokba illő ez a mondat a decemberi hóesésről, amely mindig meglepi az illetékeseket, és minden egyes havazáskor mentségként elhangzik útkarbantartók, válságstábok, polgármesterek, és ki tudja, kiknek a szájából. Hogy ugyan fölkészültek ők, de a végén még sincs elég só és kavicsőrlemény, nincs elég lapát, hókotró munkagép és a gépeket működtető üzemanyag…, nincs, nincs, mert hát a meglepetés, ugye, hogy váratlanul zúdult ránk a töménytelen égi pehely, és hogy ki kell dolgozni egy tervet.
– Ki kell dolgozni egy tervet – mondja a taxisofőröm, és akár pödörhetne egyet a bajuszán, mint a minden hájjal megkent öregurak, mert ebben a félmondatában is annyi sziporka van, mint a bajuszpödrő öregurak adomáiban, a hangsúlyában irónia és hitetlenkedés elegye. Másik városokban taxizó kollégáitól hallotta, hogy sok helyütt megbénult a forgalom, kocsisorok rekedtek az utakon. Két nap nem volt elég, hogy az útkarbantartók összekapják magukat, és kidolgozzanak egy tervet – mondja ez utóbbi fél mondatot újra somolyogva, miközben szlalomozunk a néptelen, hófödte úton. Mínusz hét Celsius-fok – állapítom meg egy óriásplakát fölötti digitális kijelzőre sandítva, bajuszos taxisofőröm pedig ennek apropóján adomázik. A gyerekkorát hozza föl, hogy a barátaival hónapokon át „havaskodtak”, és csak akkor fordultak be a konyhára bögrényi kamillateát inni, ha már gémberedett a kezük, és hogy a véget nem érő szánkóversenyek eredményéről még tavasszal is lehetett vitázni. A nagyapámat juttatja eszembe. Annak is kedvenc történetei közé tartoztak a téliek, hogy lovas kocsival kellett az udvarból kihordani a havat, és járatokat vájtak a több méter vastag (és az elfogyasztott bor mennyiségének függvényében tovább hízó) hóban, hogy közlekedni tudjanak, ha a szomszédba kívánkoztak át, kártyázni. Az efféle történeteknek tagadhatatlanul van némi nosztalgikus mellékízük, és enyhe túlzás rejlik bennük, de a hallgató hagyja, sodorják csak magukkal, tetszik neki, hogy a (gyerek)kor, amelyben gyökereznek, bizsergető, melengető emlékekbe itatódva mentődött át, a sajátját is eszébe juttatják. – Nekem is vannak hasonlóak, szánkózósak – mondom neki. – Na ugye – válaszolja. Kár, hogy a hó mára problémává vált. Összerándul az emberek gyomra, ha csak rágondolnak. Hogy dugók, téligumi-költség, síkos járdák, hólapátolás, magasabb fűtésszámla – teszi hozzá. A mai gyerekeknek lesznek-e szép, decemberi emlékeik – vetem fel, búcsúkérdés gyanánt. A gyerekeket nem kell félteni, csak nekünk, felnőtteknek kellene már kidolgozni azt a tervet – jegyzi meg. Behúzza utánam az ajtót, s mielőtt gázt adna, hallom, hogy egy gyerekdal fütyülésébe kezd.
