Akárhogy forgatom a dolgokat, húsz év alatt a szerb pravoszláv egyház nagy sikert ért el. Egyrészt sikeresen maga mögé állította a szerb nemzet tekintélyes részét – szinte az egészet –, ezzel pedig jelentős politikai tőkét kovácsolt magának. A hatalommal nem késlekedett (vissza)élni sem, bűnbánás nélkül hívatott vissza készülő jogszabályokat. Telefonon. A pártok pedig jól tudják, nem ajánlatos ujjat húzni az egyházzal, hiszen a kezében vannak. Buzgalmának hála, lassan médiasztárrá vált – kapott már hideget-meleget, gondolok itt például a lapáttal drogosokat gyógyító papra, de a negatív hír is hír –, és talán így válhatott a szerb sajtó egyik vezető hírévé Brammertz rossz osztályzatán, valamint a szerbiai politikai menekültek ügyén kívül az ortodox egyház tavaszi zsinata is.
A zsinaton arról tanácskoznak, milyen helyzetben volt az egyház az elmúlt időszakban, illetve miféle kihívások előtt áll, valamint foglalkoznak a gračanicai szerzetesverekedés következményeivel és XVI. Benedek pápa lehetséges látogatásával – ami egyesek szerint addig nem történhet meg, amíg a katolikus egyházfő nem látogat el Oroszországba. A pápa meghívása valóban kihívást jelentene az ortodox egyháznak, ellenzői százféle okkal érvelnek, többek között emlegetik a Vatikán szerepét Jugoszlávia szétbomlásában, de van, aki Bizánc 1204-es, keresztes hadak általi elfoglalását rosszallja.
A zsinatnak ugyanakkor van rejtett jelentősége is, hiszen itt mérkőznek meg a különböző áramlatok, vagyis a radikális oldal a liberálissal. A belgrádi sajtó pedig, annak ellenére, hogy a zsinat a szabályok szerint zárt, újságíró oda nem teheti be a lábát – húsz évvel ezelőtt jó, ha egy sajtós figyelemmel kísérte a zsinati történéseket – címoldalon számol be minden apró mozzanatról, vagyis azokról a morzsákról, amikhez hozzájut.
Első pillantásra érthetetlen, hogy miért kell foglalkozni azzal, hogyan közösít ki az egyház egy tízezer eurónál is drágább terepjáróval közlekedő püspököt, „Vétkes” Milojét, az egykori kommunista községi párttitkárból lett hívőt, sikeres čačaki üzletembert, akinek – teszem hozzá – az a bűne, hogy kiállt Artemije püspök mellett, befogadva a verekedő szerzeteseket. Az egyházi bíróság emiatt is elítélte, hogy könyveiben sértegette az egyházat, valamint keresztényhez méltatlanul viselkedett. Ez nem más, mint hatalmi harc, amelyben az egyház megkísérli megőrizni abszolút autoritását. Harcolnia kell, hiszen pontosan tudja, hogy a hatalom ott van a mágnások kezében is.
A hatalom pénz. Az ortodox egyház pedig besétált egy sajátságos csapdába. A keleti minta szerint minden nemzetnek, államnak saját egyháza kell, hogy legyen. Ezeket nevezik autokefál egyházaknak, és ilyen a jelenlegi szerb pravoszláv egyház, amely 1920-ban több autonóm egyházi területből tevődött össze. Ilyen területnek számított Montenegró is, amely most, hogy saját állama van, saját egyházat is akar. A montenegrói pravoszláv egyházat azonban az ortodox egyházak nem ismerik el. Ettől függetlenül számos pravoszláv templom, sőt a cetinjei kolostor is a kezükben van. A montenegrói kormány Milo Đukanovićtyal viszont arra törekszik, hogy az országnak saját „egységes” egyháza legyen. Ez persze óriási veszteséget jelentene a szerb egyháznak, de nem csak anyagit, hanem szellemit is. Nem maradt más, így kikiáltották, hogy Montenegró elveti a szekularizált állam alapjait, és a politika összefonódik az egyházzal. Montenegróban ezzel szemben azzal érvelnek, hogy nem lehet összefonni a két egyházat, hiszen azok nemzeti mivolta miatt a szerb pravoszláv egyház nem lehet hű a montenegrói államhoz. A szerb pravoszláv egyháznak egyetlen fegyvere maradt: montenegrói püspöksége beperelte Montenegró államot a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság előtt az „ellopott” egyházi tulajdon miatt.
Itt tart Szerbia. Miközben Brammertz kiállította Szerbia szegénységi bizonyítványát, Belgrádban papokkal foglalkoznak és pereskedni akarnak Montenegróval, tovább ásva a két állam között elmélyült árkot. Pedig jobb lenne, ha azon törnék a fejüket, hogyan kerítsék elő a hágai körözötteket, mert könnyen kicsúszhat kezünkből az uniós csatlakozás lehetősége. Csak nehogy Obamát utánozva, sisakjukon kamerát hordozó kommandósok végezzenek Mladićtyal, úgy, hogy a kormány tagjai foteljükből nézik végig azt, holttestét belelökjék a Dunába, az elkészült videókat pedig véres mivoltukra hivatkozva egy páncélszekrénybe rejtsék, mert ezt nemcsak Európa, hanem a templom első sorában ülő nyolcvanéves nénike sem hinné el.
