Európa háborúja önmaga ellen

Senkit sem lepett meg az Európai Bíróság kvótaperben hozott döntése azok közül, akik az uniós menekültpolitikát naprakészen követik. Közülük nyilván azon sem lepődött meg senki, hogy a „győztesek” részéről még aznap felvetődött a felső határ nélküli állandó szétosztási mechanizmus ötlete.

Így szokott ez lenni: aki megnyer egy fontos csatát, az menten a háborút is döntésre szeretné vinni. A kapitulációnál szerencsére még nem tart Magyarország, bár kétségtelen, hogy mint annyiszor történelme során, most sem nála a pénz, a paripa, a fegyver. A bevándorláspárti politikát folytató országok többen vannak, erősebbek, gazdagabbak, befolyásosabbak.

Márpedig a bevándoroltatás és a vele egy időben zajló szellemi talajvesztés folytatódásával egészen biztos, hogy az az Európa, amelyet (jelenleg még) ismer(het)ünk, végérvényesen el fog tűnni a történelem süllyesztőjében, és nemcsak demográfiai értelemben fogja elveszíteni a csatát, hanem – vallási-kulturális összetartó erő nélkül – szellemi értelemben is.

Valami rejtélyes okból kifolyólag ezt akarja az Európai Unió jelenlegi politikai vezetőinek a többsége. Háborút viselnek saját civilizációjuk ellen. Épp a legbefolyásosabb nyugati országok. Ebben a helyzetben az európai identitás megőrzéséért küzdők az elsöprő túlerő miatt csak az égi hatalmak támogatásában és a „gyengébbek fegyverében”, a jog visszatartó erejében bízhatnak.

Volna egy harmadik reménykeltő lehetőség is a kultúrkör megmentésére: azon okok felkutatása és kiküszöbölése, amelyek miatt a XXI. századra a kontinens ennyire kilátástalan helyzetbe került civilizációja fenntartása esélyeit illetően, de ez a – leginkább emberpróbáló – feladat messze túlmutat a politika hatáskörén. Nem elég kijelenteni – amit ismét a jelenlegi magyar politikai vezetés mondott ki elsőként –, hogy (természetesen jelenkorhoz illeszkedő formában) vissza kellene térni a keresztény civilizációs gyökerekhez és újból meg kellene erősíteni a társadalom alapegységét, a családot, egyetlen emberi közösség sem álmodhat ugyanis hosszá távú jövőről, amelyben a természetes halálozások száma meghaladja a születések számát. Ezek így kimondva nem többek a puszta szavaknál. Az ezt szolgáló intézkedések is legfeljebb csak lassíthatják a leépülést. A kitűzött célnak a politikai támogatása egyedül akkor érhet el átütő sikert, ha a fejekben is végbemegy a változás. Erre pedig, valljuk be, a mai (poszt)modern világban, amelyben olyannyira eltávolodtunk az alapoktól, hogy már nyíltan tagadjuk azokat, nagyon, de nagyon kicsi az esély.

Egy adott gondolkodásmódra és életvitelre ráállt társadalom hamarabb fogja kifordítani a világot a tengelyéből, minthogy önmagát egyik-napról a másikra gyökeresen megváltoztassa (akkor, amikor a lassú, hosszadalmas átalakulásra már nincs idő). Történelmi példát nem is említhetünk rá, csak bibliait, Jónás történetét az Ószövetségből, amely egyúttal Ninive megtérésének a története.

Európa ma ugyanabban a helyzetben van, mint amilyenben a Biblia szerint Ninive volt Jónás próféta idejében. Vallási nyelven szólva már csak a megtérés mentheti meg a civilizációt, ami alatt az alapokhoz visszatérő gyökeres gondolkodásbeli és életmódbeli fordulatot kell érteni.

Félő, hogy túl sok volna ilyet elvárni a „felvilágosult és emancipálódott”, hitétől is megszabadult (poszt)modern európai embertől, aki – tisztelet a kivételnek – már imádkozni is elfelejtett, hacsak nem önző vágyai kielégítéséről van szó.

Ez a kemény – remélhetőleg tévesnek bizonyuló – ítélet a bevándorláspárti és a bevándorlásellenes táborra egyaránt érvényes. E tekintetben alig van különbség közöttük. Pogányok itt is, pogányok ott is. (A vallási kifejezés alatt ismét a gondolkodás- és életmódbeli változásra képtelen ember értendő.) E pogánysága fogja pusztulásba vinni Európát.

Egyedül csak a megtérésben, a gondolkodás- és életmódbeli fordulatban bizakodhat még a civilizáció megmentésében reménykedő tábor. A bevándorláspártiakra ez a megállapítás azért nem érvényes, mert ők idealista módon, azt is mondhatnánk, hogy naivul – vagy az érdekek mentén nagyon is megfontoltan – abban hisznek, hogy a bevándoroltatással és a szellemi alapok megkérdőjelezésével egy új minőséget hoznak létre, amely mentes lesz minden a régi Európából áthagyományozódott – általuk bűnösnek gondolt – konzervativizmustól. Ők nem hátrafelé néznek, hanem előre szeretnének futni a sosemvoltba, amiről naivul azt hiszik, hogy ideális állapot lesz, legalábbis számukra.

Az alapokra visszanéző, megőrizni akaró másik tábor jogküzdelme a fejekben is lejátszódó belső fordulat nélkül semmit sem ér, az alapokhoz ugyanis csakis ezzel a belső átalakulással lehet visszatalálni. A jog nyújtotta lehetőséget egyébként sem kell túlbecsülni: csak abban az esetben lehet ez a római gyökerekből táplálkozó diszciplína a gyengébbik félnek is esélyt adó harci eszköz, ha nem az erősebbik akaratát kiszolgáló politikai döntések születnek a bíróságokon.

Nagy a gyanú, hogy ez történt Luxembourgban, amikor az Európai Bíróság elutasította a magyar és a szlovák keresetet. Az ítélkezés palástját felöltő urak és hölgyek ünnepélyes komolysággal kimondták, hogy jogszerűen döntöttek két évvel ezelőtt az Olaszországban és Görögországban rekedt menekültek (és nem menekültek) kvóták szerinti szétosztásáról bizonyos (a gyakorlat tanúsítja, hogy betarthatatlan) szabályok mentén.

Meg kell ismerkednünk az Európai Unió bonyolult döntésmechanizmusával ahhoz, hogy megérthessük, miért vetül erre az ítéletre a politikai döntés árnyéka. Az alapítói gondolat szerint az Európai Unió az egyenrangú országok közössége, ahol a követendő irányvonalat többnyire konszenzusos alapon az Európai Tanács, azaz a miniszterelnökökből (valamint a francia és a finn államfőkből) összeálló testület határozza meg. A többnyire kompromisszumos megoldásként kialakított irányvonalat az EU törvényhozó szervei hivatottak jogi formába önteni. A törvényeket a már kijelölt célok és elvek mentén az Európai Bizottság terjeszti elő, amelyeket azonban becikkelyezésük előtt el kell fogadtatni az Európai Parlamenttel és a Miniszterek Tanácsával, azaz az illetékes uniós szakminiszterek testületével is.

Két évvel ezelőtt az Európai Tanács – Orbán Viktor vétójának és több kormányfő ellenkezésének eredményeképp – elbuktatta az Európai Bizottság kötelező szétosztási mechanizmusról szóló javaslatát, áthidaló megoldásként végül született egy kompromisszumos megállapodás, amely szerint csak önkéntes kvótákról lehet szó.

Az Európai Bizottságnak az lett volna a feladata, hogy ennek megfelelő jogszabályt terjesszen elő, ehelyett ők találtak egy a bevándorlással kapcsolatos rendkívüli helyzetre vonatkozó cikkelyt, amelyet jogi kiskapuként használtak fel. Erre a cikkelyre hivatkozva a minisztereket tömörítő Tanáccsal, a bevándorláspárti országok belügyminisztereinek a szavazataival elfogadtatták a kötelező szétosztási mechanizmusról szóló határozatot. Ennél a döntésnél már elegendő volt a minőségi többség.

Ezzel a ravasz megoldással nemcsak az Unió legfelsőbb testületét, az Európai Tanácsot, hanem az Európai Parlamentet is megkerülték, kierőszakolva a határozathozatalt és semmibe véve az EU bejáródott döntésmechanizmusát.

Nos, hát erre mondta ki szeptember 6-án az Európai Bíróság ítélete, hogy minden a legnagyobb rendben történt.

Ennyit a jogról, amely néha igazságszolgáltatás, néha pedig kiszolgálás. Nehezen vitatható, hogy itt a bevándorláspárti tábor, az Unión belüli erősebbik fél akarata bírói kiszolgálásának az esetével állunk szemben.

Mit lehet egy ilyen döntésre mondani a jogállamiságot tiszteletben tartó módon? Azt, amit mindkét pert vesztett ország kormányfője kijelentett a döntés kapcsán: tudomásul vesszük (mármint az ítéletet). A folytatásban azonban mindketten azonnal hozzátették: az általuk vezetett kormány bevándorláspolitikáján továbbra sem szándékoznak változtatni.