Habár nő a daganatos betegségek száma, egyre több szív- és érrendszeri megbetegedést, emésztési problémát és cukorbetegséget jegyeznek az orvosok, a munkaviszonyban levők nagy része nehezen dönt a betegszabadság mellett, hiszen azokra a napokra, amiket lábadozással tölt otthon, a vállalat 65 százalékos fizetést számol. Így a megfázást, az influenzát is legtöbben lábon vészelik át, munkavégzés közben.
Mégis az elmúlt napokban Zoran Đorđević munkaügyi miniszter és Zlatibor Lončar egészségügyi miniszter is bejelentette, szigorúbban ellenőrzik majd a munkaviszonyban levők betegszabadságát. Ez ugyan nem jelent semmilyen külön intézkedést, csupán újra igénybe veszik a telefonon történő érdeklődést, és a beteglátogatás intézménye is újra divattá válhat. A miniszterek bevallása szerint elsősorban a kínai és a török munkaadók, de a hazai vállalkozók közül is néhányan arra panaszkodnak, hogy a munkások a mezőgazdasági szezonmunkák idején tömegesen mennek betegszabadságra. Ana Brnabić kormányfő is arra mutatott rá, hogy az ellenőrzésre mindenképp szükség van, ugyanis a külföldi beruházók azzal fenyegetőznek, hogy ilyen munkafegyelem mellett nem maradnak Szerbiában.
Furcsa helyzet ez. Amíg a statisztikai adatok szerint egyre több a krónikus beteg és egyre kevesebben élnek törvényes jogukkal, hogy a heveny betegség idején otthon lábadozzanak, addig a beruházók éppen az ellenkezőjét állítják. Felvetődik a kérdés, miért lenne kifizetődő egy munkásnak, hogy a munkahelyét és a fizetésének 35 százalékát kockáztatva idénymunkát vállaljon, különösen a mai világban, amikor olyan nehéz munkaviszonyt létesíteni?
Megtörténhet, hogy egyes településeken annyira kevés a munkaerő, hogy a gyárban dolgozók nem félnek attól, hogy elveszítik a munkahelyüket, hiszen nincs aki helyettesítse őket? Vagy az idénymunka, a málnaszedés, esetleg az alma-, vagy a szilvaszüret annyira jól fizet, hogy bár elveszíti az illető fizetése 35 százalékát, a két hetes, vagy egy hónapos idénymunkával megkeres még egy havi bért? Vagy csak egyszerűen annyira méltatlanok a munkahelyi körülmények, annyira alacsony a fizetés, annyira háttérbe vannak szorítva a munkásjogok, hogy egyesek csak ilyen trükkös módszerekkel tudnak jobb életkörülményeket teremteni maguknak?
Szerbiában élünk, ahol sok minden megtörténhet. Az is, hogy a munkásokat sokszor az alapvető munkásjogok és emberi jogok mellőzésével dolgoztatják. Azt is el tudom képzelni, hogy a munkások minimálbérért gürcölnek, és még abból is levonnak tőlük különböző ürügyekkel. Vagy késéssel fizetik ki a bért, esetleg nem fizetik a munkások utáni járulékokat. És az is megtörténhet, miután olyan nagy az elvándorlás, hogy a kisebb városokban annyira lecsökkent a munkaképes lakosság száma, hogy azok, akiknek van munkahelyük, egyszerűen nem félnek a konkurenciától.
Számomra mégis a legfontosabb kérdés az, hogy miért könnyebb hinni egy munkaadónak, mint a munkásnak? Miért könnyebb bebizonyítani, hogy a munkások panasza nem valós, minthogy betartassák a munkáltatókkal a munkásjogokat?
Téves úton járnak a minisztereink, inkább a jelenség mögé kellene tekinteni, a valós okokat kellene feltárni.
