Aki átlagos figyelemmel követi a tenisz eseményeit – erre pedig a sportbarátoknak az utóbbi 25-30 évben volt lehetőségük és tényleges okuk is –, nehezen tudja elképzelni, hogy a csaknem másfél évszázados múltra visszatekintő sportágban a hivatalos ranglistát csak 43 évvel ezelőtt vezették be, s még nehezebben találhatja ki, hogy a korábbi időkben miként végeztek bármilyen rangsorolást. Mivel a tenisz a múlt század 50-es éveinek elejéig kizárólag amatőr sport volt, precíz ranglistára nem is volt szükség. Jobb híján felkértek például egy nevesebb újságírót, hogy állítsa össze a saját ranglistáját, vagy pedig, mint Wimbledonban, a korábbi füves eredmények alapján sorsoltak. Az egyik ilyen híres újságíró a tavasszal elhunyt bostoni Budd Collins volt, akit a maga nemében minden idők legnagyobbjának tartanak. Collinsnak pályafutása kezdetétől a leginkább csak Panchónak nevezett amerikai Ricardo Alonso Gonzalez volt a kedvence, aki 1952 és 1960 között számított a világ legjobbjának, de a nagyközönség előtt jórészt ismeretlen maradt, mert csaknem kizárólag profi tornákon játszott, amatőrként pedig mindössze két US Openig jutott. Collins olyan nagyra tartotta Pancho játékát, hogy egyszer ki is jelentette: Ha az élete egy teniszmeccstől függne, azt kívánná, hogy Pancho játsszon érte.
A napokban ugyanezt találta mondani Boris Becker: ő Novak Đokovićra bízná az életét. Ez a mondat nagy visszhangra talált a világsajtóban, egy másik mondatát viszont, akárhol olvastam elemzést, teljes mértékben félreértették. Becker ugyanis Novak idei visszaesésének egyik okát abban látja, hogy fő riválisai, Roger Federer és Rafael Nadal nélkül maradt. Nem egészen világos, hogy Boris nem adott bővebb magyarázatot, vagy pedig a sajtó szándékosan nem akarta kapcsolatba hozni Novak bukdácsolásos életszakaszát a svájci és a spanyol sztárral. Beckernek viszont igaza lehet. A világelsőség megszerzését már kölyökként megcélzó Novak kezdettől fogva azon dolgozott, hogy ne másokat, hanem éppen Rogert és Rafát szorítsa maga mögé. Amikor ez sikerült, élvezte a helyzetet, s mindent megtett, hogy a rangsor maradjon is. A svájci és a spanyol az idén eltűnt a színpadról, s derűlátó bejelentéseik ellenére kérdéses, hogy valaha is visszatérnek-e oda. Mivel az év első negyedében a két riválisa nélkül maradt, már csak a Roland Garros és az olimpiai arany lehetett a nagy cél. Az elsőt szenvedve elnyerte, az utóbbit a rajton elbukta, s egyből elveszítette a számára oly szükséges kihívást. Kérdés, hogy képes-e rá – noha kimondott profi –, hogy most a korábban fölényesen megvert teniszezőkkel és az újoncokkal újra végigcsinálja az egészet. Novaknak az lenne a legjobb, ha Federer és Nadal januárban újult erővel térne vissza – bármennyire is abszurdnak hangzik ez. Ha viszont ez sem húzná ki a kátyúból, máris elkönyvelhetnénk, hogy egy nagy karriernek gyakorlatilag vége van.
