Csaknem negyed évszázada, hogy alkalmam volt elbeszélgetni Tony Pickard angol teniszedzővel. Pickard akkoriban nemcsak a brit Davis-kupa-válogatottat vezette, hanem Stefan Edberg edzője is volt, aki éppen azokban a napokban, a mester távollétében nyerte meg egyetlen salakos tornáját Madridban. Kettőjük együttműködése azután már nem tartott sokáig.
Megkérdeztem, hogy Edberg után kit edzene legszívesebben. Pickard erre hosszan elmagyarázta – nem akartam félbeszakítani, noha tudtam, hogyan működnek a dolgok –, hogy nem az edző választja a teniszezőt, hanem a sportoló szerződteti az edzőt. Ezért a másik változatra nem is gondolt, bár hirtelenében lenne ötlete.
A sportoló általi edzőválasztás csak az egyéni sportokban lehetséges, s kizárólag a teniszben törvényszerű jelenség. Így választotta Edberg Pickardot, Federer Edberget, Murray Lendlt, Đoković Vajdát, azután Beckert is…
A teniszező edzőt akkor vált, ha az előzővel összekülönbözött, vagy pedig elérte vele a kitűzött célt, és a cél érdekében új, általa megfelelőnek vélt szakemberre, tulajdonképpen segítségre van szüksége. Edberg a wimbledoni serleg miatt szerződtetett britet, Federer valami újítást akart pályafutása alkonyán, Murray csak bármilyen sikert remélt a kimért cseh által, Đoković pedig a sikeres 2011 után megrekedt. Mivel senki sem varázsló, idővel derül ki, hogy a dolog működik-e, vagy sem. Edbergnek bejött, Federernek nem, a különc Murray a jó eredmények ellenére megunta a még különcebb edzője követelményeit, azután rájött, hogy Lendl elbocsátása hiba volt, megint alkalmazta, s most sikeresebb, mint valaha. Đoković és Becker munkája nyolc hónap elteltével, 2014 őszén kezdett gyümölcsözni. Mindössze 21 hónap alatt 25 tornát, benne hat Grand Slamet nyertek. Csakhogy Becker – több elejtett szóból ezt lehetne levonni – az idei Roland Garros után nem egyezett bele a lazításba. Egyrészt nagyon is érthető, hogy Đokovićot testileg és lelkileg is kifullasztotta az intenzitás, és kicsit élvezni akarta a sikereket és az életet is. Becker egy ideig tűrte, viszont a spanyol guru szerződtetése után a németnek betelt a pohár. Lehet, hogy mégis maradt volna, ha Đoković visszavált a korábbi munkára és tempóra, de amikor belátta, hogy ebből nem lesz semmi, a vagy én, vagy Imáz ultimátummal kiprovokálta az elbocsátást. Híres honfitársa, Friedrich Schiller költő egyik műve hősének szavai szerint – „A mór megtette a kötelességét, a mór mehet” – némi keserűséggel és a kihasználtság érzetével vette a kalapját.
A legérdekesebb, hogy Becker szerződtetésének nagy, túlnyomórészt negatív visszhangja volt. Ugyanez történt a szakítás után is. Idővel kiderült, hogy Đoković jól tette, hogy maga mellé vette Beckert, s jövőre alighanem gyorsan kiderül az is, jól tette-e, hogy elküldte, mint ahogyan az is, hogy szerződtet-e mást, vagy marad Vajdával és Imázzal.
