Az elmúlt 21 évben néhány esetben foglalkoztam az egykori Jugoszlávia és az utódállamok sportjának elméleti összevetésével, és habár a számok egészen mást sugallnak, sose jutottam arra következtetésre, hogy az itteni sport manapság, ha történetesen ismét együtt, egy zászló alatt szerepelne, sokkal erősebb lenne, mint az 1992 előtti volt. Labdajátékokban ugyan az egykori ország évtizedeken át az élvonalban járt, s e téren kevés változás történt volna, de semmi bizonyíték arra, hogy egy mai összjugoszláv kosárlabda- vagy kézilabda-válogatott erősebb és a nemzetközi téren sikeresebb lehetne, mint az esetenként szépen szereplő és érmeket is szerző horvát vagy szerb csapat, a vízilabdáról pedig szólni sem érdemes, hisz most három nagyon erős válogatott van, s együttesen több érmet nyernek, mint az egykori ország legénysége. Az egyedüli dolog, amit nagyon sajnálok azóta is, hogy az ország, ha már a politikusok és egyéb tényezők miatt szétesésre volt ítélve, miért nem hullott szét csak egy évvel később, hogy láthattuk volna minden idők legjobb európai kosárlabda-válogatottját a barcelonai olimpián, az amerikai álomcsapattal szemben.
A most folyó szlovéniai kosárlabda-Eb-n, amikor Szerbia csúnyán kikapott Spanyolországtól, s elvette a lehetőséget a fővárosi lapok tudósítóitól, hogy továbbra is felsőfokon irkáljanak a csapatról, mintha az valóban jogos éremvárományos lenne, jobb híján a szerzők múltsiratásba csaptak át, és számos egykori híres kosarasból kiszedték – vagy csak kitalálták az egészet a jobb mese kedvéért –, hogy bizony nagyon erős csapat lenne az a válogatott, amely az egykori Jugoszlávia nevén szerepelne.
Szerintem nem, mert az utódállamok csapataiban tulajdonképpen nincsen egyetlen sztárkosaras sem, aki köré úgy lehetne csapatot építeni, mint azt például a franciák teszik Tony Parkerrel vagy a spanyolok Rubióval, M. Gasollal és Calderónnal. Nincs a hat ex-YU válogatottban egyetlen domináns center sem, mint egykor Skansi, Ćosić, Jerkov, Rađa vagy Divac voltak, nincs ördöngös irányító, mint Daneu, Plećaš, Slavnić vagy Đordević volt, nincs olyan bedobó, mint D. Petrović, Kićanović, Dalipagić, Kukoč, Bodiroga vagy Stojaković volt. Ezek a maiak mind sorozatgyártmányok, félkész termékek, és együtt sem érnének többet, mint külön-külön, és a legjobb edzők sem facsarnának ki belőlük annyit, mint amennyit ugyanezek az egykori jugoszláv válogatottból vagy például a Jugoplastikából, a Cibonából és a Partizanból tudtak.
Ha a kosárlabda nem elég mint mutató, vegyük példának a teniszt, bár lehetne az az atlétika vagy az úszás is. Egykor volt Pilić, Franulović, Jaušovec, Ivanišević és Szeles. Ma a bázis sokkal szélesebb, a jelenlegi ranglistán a férfiaknál és a nőknél is – nem számítva az idevalósi, de más állampolgár versenyzőket – 8-8 teniszező van a száz legjobb között, a hatszázban pedig harmincnál is jóval több, de a volt ország területéről az elmúlt 21 évben egyéniben csak négyen tudtak összesen kilenc Grand Slam-tornát nyerni, amennyit Mónika egymaga nyert. Most Đokovićé az a szerep, amit Szeles töltött be, a többiek sikerei inkább a véletlen művei, hisz az utódállamokban ugyanúgy nem létezik teniszrendszer, mint ahogyan Jugoszláviában sem volt. Korántsem biztos, hogy ma egy közös férfiválogatott már a harmadik Davis-kupája közelében járna, amit a horvát és a szerb válogatott külön meg tudott valósítani.
