Mivel a szerb kosárlabda-válogatottban a spanyolországi vb-n is zömmel azok a játékosok szerepelnek, akik Dušan Ivković idején is a csapatban voltak, a csoportküzdelmek idején csak két dolog érdekelt. Az első a kapitány. Vajon Aleksandar Đorđević kihozhatja-e a csapatból azt a többletet, amit Ivković már nem tudott, és vele változik-e a játék képe? A másik maga a csapat. Vajon a legénység, amely a volt kapitánnyal sehogyan sem tudott közös nevezőre jutni, most, a korban közelebb levő új kapitány vezényletével adja-e, amire állítólag képes lenne?
Mondhatom, hogy a csoportban lejátszott meccsek után alig vagyok okosabb. Mindkét kérdésre, ugyanúgy mint általában az újságok kérdőjeles címei esetében – tessék megpróbálni, és igennel vagy nemmel válaszolni az újságok címeiben feltett kérdésekre, és biztosan meglepődnek – csakis nemmel lehet felelni. Hacsak nem titkolják ügyesen az újításokat, hogy azokat a kiesési szakaszban vessék be, nyugodt lélekkel állíthatom, Đorđevićtyel se nem emelkedett, se nem csökkent a válogatott játékszintje. Ugyanúgy aláírom, hogy a csapat tagjai most semmivel sem jobbak, sem taktikai, sem technikai vagy bármelyik másik tekintetben. Ugyanott maradtunk az európai alsó középen, ahol Ivkovićtyal annak megbízatása végén is voltunk. A fele csapat az új kapitánynál sem vállalta a címeres mezt, vagy sérültet jelentett, a másik fele pedig a néhány perces nagy lendületet nem számítva, hisz az mindenképpen kevés a jó eredményekhez, ugyanolyan lelketlen és felületes, mint például a 2005-ös újvidéki és belgrádi Eb-n, Željko Obradović kapitánysága idején (le)szerepelt csapat volt, és kosárlabdázás terén ugyanannyira képzetlen, mint tavaly és tavalyelőtt volt.
Mi ennek az oka? Semmi különös. A kapitány, ha szeretne, ha nem, semmi újat nem hozhat, mert arra a szerb kosárlabdában senki sem kíváncsi. Esetleg a régi vágású szurkolók, akik még emlékeznek az itteni egykori kosárlabdára. Nem várhatunk nagy eredményeket egy gárdától, amelyet nem is neveltek arra, s amely kizárólag a törzsszurkolók dühétől retteg. Nem várhatjuk el a válogatott sikerét, amikor a harmadik legerősebb hazai klub megszűnés előtt áll, az első kettő pedig szintén pénztelen, de titokban mégis támogatott, közben azt gondolja magáról, hogy az európai élmezőnybe tartozik, s e hitében a fővárosi sajtó is harsogva támogatja. Nem mondhatja a kapitány, hogy tiszteletet kér a csapatának, mert a tiszteletet nem kérik, hanem kiérdemlik, az irányban pedig a gárda éppenséggel semmit sem tesz, mi több, a vereségeket is meglehetős közönnyel fogadja. Téved a kapitány, amikor az egyetlen nagyon jó negyedre azt állítja, hogy azt játékosai tehetségével és megérzésével nyerte. Ha e kettő elég lehet, minek például az előkészületek és a sok éves erőfeszítés?
Meglepő, hogy a horvát kapitány legalább pontosabban fogalmaz. „Ha újra születhetnék – mondta – egyetlen vágyam az lenne, hogy ne a Balkánon lássam meg a napvilágot. Sajnálom, hogy ezt kellett mondanom, de elsősorban a balkáni mentalitás az, ami itt a csapatokat meghatározza.”
