Vannak sportágak, amelyekben a miniállamok, bármennyire is szeretnének, nem tudnak válogatottat kiállítani. Az atlétikában például Máltának, Luxemburgnak stb. eleve nincs esélye a csapat-Európa-kupára. Esetleg egy-két jó atlétájuk lehetne, de egy csapatra valót jóval népesebb országok is csak nehezen gyűjtenek össze. Az Európai Atlétikai Szövetség ezért érdekes megoldáshoz folyamodott. Hogy ezek az országok is valamilyen módon ott legyenek az a versenyen, közös válogatottba tömörítik őket. Világos, a legalsóbb osztályból így sem léphetnek előre, de legalább ott vannak, versenyeznek, tanulnak és tapasztalnak.
A kicsit nagyobb, 2-10 milliós országok viszont – napról napra láthatjuk – a nemzetközi sport alappilléreit képezik. Összességében ugyan nem vehetik fel a versenyt az amerikaiakkal, kínaiakkal, oroszokkal, németekkel, britekkel és franciákkal, de gyakran nemcsak egyenrangúk, hanem jobbak is náluk. Vegyük példaként a kajakozást, amelyben Magyarország uralkodik, a vízilabdát, amelyben Szerbia, Magyarország, Horvátország és Montenegró a legjobb négyes. A kicsiknél csak alig nagyobbaknak atlétikában (Jamaica, Hollandia), úszásban (Magyarország, Dánia), fociban (Uruguay, Hollandia), kosárlabdában (Litvánia, Szerbia), küzdősportokban stb. is számos hírességük van, akik olimpiai és világbajnoki címekkel büszkélkedhetnek.
Nem különb a helyzet a tenisszel sem. A férfiranglista első tíz helyezettje között hatan vannak, akik 10 milliónál kevesebb lakosságú országból érkeznek. Ezek Novak Đoković, Roger Federer, Stan Wawrinka, Marin Čilić és Grigor Dimitrov, míg Csehország, ahonnan Tomáš Berdych érkezik, éppen csak meghaladja a tízet. Azután azonban, például a legjobb 32-ig, csak egyet látunk, Ernest Gulbist, a többiek nagyobbára franciák és spanyolok. Érdekes, hogy a női tenisz esetében éppen az ellenkezőjét tapasztalhatjuk. Az első 32-ben csupán négyen, egy dán, két szerbiai és egy szlovák a tízmilliónál alacsonyabb népességű országok képviselői, a 32 után azonban már több ilyet találhatunk. S a megnevezettek egyike sem egyedi eset, hisz előttük ott volt Szeles, Pilić, Ivanišević, Hlasek, Rossett, a Maleeva nővérek stb.
Érdekes továbbá az is, hogy a kis országok továbbra is elsősorban nem azokra a sportágakra alapoznak, amelyekben a világszínvonalat képviselik, hanem erőnek erejével fociban akarnak a nagyok elé kerülni. Magyarországon, Szerbiában és Horvátországban például a foci, noha nem túl magas a színvonal (az első kettőben voltaképpen kimondottan alacsony), ha sportról álmodoznak, akkor csakis a foci állhat a vágyak középpontjában. Ezért történhet meg, hogy Hosszú Katinkának halomnyi érmet kell nyernie, és világcsúcsokat döntögetni a kismedencés világkupában, hogy jelentősebb pénzhez jusson, Verrasztó Dávid pedig kijelenti, hogy otthon az Eb-érem sz..t se ér. És ezért lehetséges, hogy a focit istenítő Szerbiában a két legjobb csapat stadionjának az értéke és gyepének minősége pont ugyanolyan, mint a Verrasztó-éremnek.
