Lehet, hogy sokan másként látják, de talán azért, mert nem gondolták át jól az egészet. Én viszont azt mondom, hála istennek, hogy nem tartozom az egy ezrelékbe, amelyről a múlt héten Kamaszi Ferenctől hallottam. Ő mondta, hogy egy kutatás szerint az emberiség egy ezreléke – kicsivel több vagy kevesebb, teljesen mindegy – tehetséges az élsportra. Apróbb számokra lebontva, ez azt jelenti, hogy Kínában, Indiában évente ezerszámra születik őstehetség, de sokan meg sem tudják, hogy mire lenne hajlamuk. Szép a szám az amerikaiak, oroszok és mások körében is, míg Magyarországon ez kb. negyvenet, Szerbiában pedig alig húszat jelent.
Nem mondom, kellemes érzés lenne úgy focizni, mint Messi, úgy kosarazni, mint Jordan vagy pedig úgy úszni, mint Phelps, de még véletlenül sem Szerbiában. Nap mint nap meggyőzőhetünk róla, hogy a tehetségnek itt nincs becsülete, a kibontakozást pedig nemhogy nem segítik és ösztönzik, hanem inkább hátráltatják. Nem is kell Messinek lenni, máris számos gondja van az embernek, ha nem is őstehetség, de annyira azért jó, hogy focizhatna a válogatottban. Vegyük példának, hogy magyarként helyem lenne a 11-ben, vagy legalábbis a bővebb keretben. A kapitány természetesen meghívna, elvégre egy külföldi csapatban ontom a gólokat, de azonnal elém tolna egy papírt. Alá kellene írnom, hogy a meccsek előtt énekelni fogom a himnuszt, amelynek a szövege nem tartalmazza, hogy Szerbiában más nemzetiségűek is élnek, és az alkotmány szerint egyenrangúak a többséggel. Ha nem írom alá, máris kidobtak az ópázovai edzőtáborból, és a világhálón – annak ellenére, hogy mégiscsak neves focista vagyok, a kapitány pedig emberi jogaimban sért, amikor mellékes feltételekhez köti a címeres mez hordását – boldog és boldogtalan sértegethetne hazaárulás címén.
Nem állítom ezzel, hogy az itteni válogatott focisták egytől egyik őstehetségek, mert azt együttesen eredményekkel nem tudják alátámasztani, ráadásul sértő is lenne együtt emlegetni őket Messivel, Cruyffal, Puskással, Šekularaccal, Savićevićtyel…
Vagy tegyük fel, hogy e névvel őstehetség és éremszerző atléta lettem. Hiába fogad a nagy siker után az államelnök is, ha elpanaszolom neki, hogy felmondott az edzőm, mert munkáját nem fizetik, ebben az esetben ő sem tud segíteni. Mint ahogyan az Asmir, Emir, Mihail és Amela nevű atléták és edzőik sem tudják megoldatni a gondjaikat.
Lehetnék például asztaliteniszező is, de az Árpád név ifjúsági Európa-bajnok érmesként ugyanannyi támogatásra jogosítana, mint a Viktória, Zsófia vagy hasonlók. Mint ahogyan a múlt század nyolcvanas éveinek közepén a Mónika sem hangzott megfelelően az itthoni fejlődés biztosításához, még korosztályos világbajnok teniszező minősítésben sem.
Mindezen túl nem állítanám, hogy a sportban a másságot itt eleve elítélik, és ellenszenvet vált ki, hisz ugyanúgy kirúgnák a szerbet is, ha nem írná alá azt a papírt. De hogy némi hátrányt jelent, annak az ellenkezőjéről senki se akarjon meggyőzni.
