December hónap a múltban gyakran azt jelentette számomra, hogy különböző zsűrikben ültem az év sportolóinak megválasztása céljából. Persze mindegyiknek megvolt a szabályzata, s rendszerint megkaptuk a jelöltek listáját is. Az már egészen más kérdés, hogy a szabályzatok mennyire voltak tárgyilagosak, milyen mértékben tették lehetővé a tárgyilagos választást, s gyakori eset volt, hogy a beterjesztők némi feledékenysége miatt a listát az utolsó pillanatban bővíteni is kellett. Tapasztalatom viszont azt mutatja, hogy az elsődleges problémát a zsűrik összetétele jelentette. Nagyobbára klubok és szövetségek képviselői ültek benne, kiegészítve néhány egykori élsportolóval és rendszerint szimbolikus számban a sajtó képviselőivel. Talán mondani sem kell, hogy az első csoportba tartozók körmük szakadtáig védték és támogatták a sajátjaikat, még akkor is, ha annak semmi alapja nem volt. A másik csoport esetében volt tapasztalható a legtöbb hiányzó, az újságírókról pedig szinte mindig elhangzott, hogy nem is kellene őket hívni, mert nem szakértők.
Utóbbiról ugyan vitatkozni lehetne, mert hogyan érthetne például nálam jobban a teniszhez vagy az atlétikához egy kosárlabdaklub képviselője, aki mellesleg soha nem volt aktív sportoló, s a sportéletben csak adminisztratív tevékenységben vett részt. Végül azok, akik a választásokat szervezték, idővel tényleg kiszorították az újságírókat, s néhány esztendeje több addig rendszeresen meghívott kollégámmal együtt kimaradunk a választási folyamatból. Ennek is van előnye, hisz utólag szabadon és jogosan bírálhatjuk a választás végeredményét.
Gyakran bosszantó volt, hogy helyi érdekek miatt olyanok közül kellett választani, akiknek elvben a listán sem volna a helyük. Jól tudni például, hogy a világ sportolója aligha lehet egy kézilabdázó, röplabdázó, sportlövő, kenus, badmintonos vagy hasonló, s a csapatsportokból is csak kivételes esetben választottak meg egyént, például amikor az illetőt Michael Jordannak, Wayne Gretzkynek vagy Pelének hívták. Különben az atléták, úszók, teniszezők, golfozók és motorosok általában könnyűszerrel körözik le a Messiket, LeBronokat és egyéb csapatsztárokat. Szerbiában, persze, más a szokás. Egyrészt mert kicsi a választék, másrészt mert a zsűrikben vagy mindenki a sajátjaira szavaz, vagy meggyőzi a néhány semlegest. Azután mindenki elégedetlen, mert a megválasztott érzi, hogy talán nem is a legérdemesebb a címre, akit meg indokolatlanul kihagytak, mérges mindenkire.
Van az egészben egy jó adag hanyagság is. A felnőtteredmények révén választják meg például a legjobb ifit, nem veszik figyelembe a külföldi klubokban szereplőket, hogy ne is soroljuk. Akik pedig a legfelelősebbek, minden hibát másokra kennek.
Nem évsportolói, de lista készült a múlt heti válogatott-kézilabdamérkőzésre is, amikor megjutalmazták a címeres mezben 100 vagy több meccset is lejátszottakat. A kézilabda-szövetség meglehetősen komolynak és fontosnak tartja magát, viszont elkövették a hibát, hogy az egyik játékost kihagyták a listáról. A szövetség főtitkára öt nappal később kijelentette, hogy az illető rajta volt, de a hivatalos bemondó véletlenül átugrotta a nevét. Mintha azon nyomban nem lehetett volna reagálni, s most az újságírók a hibásak, mert nem hallgatják el a kínos hibát.
