Az európai válogatottak helyezése az ifi és serdülő röplabdázók február vége óta érvényes együttes világranglistáján a következő: 1. Szerbia, 5. Oroszország, 9. Franciaország, 11. Bulgária, 15. Görögország, 17. Belgium, 25. Olaszország, 26. Németország, 29. Törökország, 36. Lengyelország, 44. Finnország, 59. Ausztria stb. Ebből adódik, hogy a hétvégén a serdülő Eb zárásán a boszniai Laktasiban az egyik ágon az 5. és a 17., a másikon pedig a 36. és a 44. játszik a döntőért, a ranglista éllovasa pedig a 11. helyen fejezte be a versenyt.
Nem lehet ugyan azt állítani, hogy a röplabdázók ranglistái ugyanannyira tárgyilagosak, mint például a teniszezők rangsorai, viszont mégis meglepetés, hogy ekkora az eltérés az erőviszonyok elméleti és gyakorlati változata között. Talán az előbbi mondatban sem állítottam a teljes igazságot, hisz az első helyhez szükséges pontokat egy korosztály szerezte, s most egy egészen másik, átlagban két évvel fiatalabb védi. Nem mond ellent a logikának, hogy nem lehet épp minden generáció egyformán sikeres, még akkor sem, ha Szerbiában a röplabdázók szövetsége kiáltható ki a legjobban működőnek, a klubok pedig, a pólósokkal együtt, régóta már az utánpótlás szakadatlan neveléséről is ismertek. Az előző években a korosztályos válogatottakat – a játékosok folyamatos külföldre távozása révén – azok alkották, akik már helyet szorítottak az első csapatokban, így a nagy versenyekre sok tapasztalattal és jó eredményt szavatoló játékosi rutinnal érkeztek.
Mindeddig azt hittük, hogy e téren változás nem történt, a serdülő Eb előtt is túlnyomórészt derűlátó hangnemű nyilatkozatok hangzottak el azok szájából is, akik utólag, az öt vereség után már azt mondják, előre tudták, hogy siker aligha várható.
Ha néhány évet visszalapozunk a múltba, aligha ér bennünket váratlanul, hogy pontosan így jártunk annak idején a kosárlabdával, míg a foci itt csak azért említhető, mert előre senki sem merte kimondani, hogy nagy lebőgés lesz a vb-selejtező, utólag viszont mindenki – a kapitánnyal az élen, persze – közömbös tárgyilagossággal tudatja, hogy a gyökeres felfiatalítás miatt eleve nem is lehetett sikert remélni.
Amíg egy korosztályos válogatottban csak azok szerepelhetnek, akik a meghatározott dátum után születtek, tehát, ha tetszik, ha nem, folytonosan fiatalítani kell, egy nemzeti fociválogatottba az adott és teljes választék legjobbjait kellene besorolni. Lehetséges ugyan némi eltérés, mint egykor Jugoszláviában, amikor a gólgyáros Santrač sehogyan sem kapott helyet a címeres mezű gárdában, de jóval később nem ezért lett sikertelen szövetségi kapitány. Nem járja azonban, hogy egyesek erejük teljében ne élvezzék a kapitány bizalmát, vagy éneklési tehetségtelenségük miatt ne rúgjanak labdába.
A röplabdázók ugyan nem esnek le azonnal a ranglista 40. helyére, és egy következő nemzedék biztosan visszajut a legjobbak közé, a felnőtt fociválogatott pedig már 40. a ranglistán, ami az eddigi legrosszabb helyezés. Ha a szövetség és a jelenlegi kapitány továbbra is lelkesen támogatják egymást, lesz ennél még rosszabb is.
