A sport egyik vitathatatlan ténye, hogy nem lesz minden sikeres ifiből – bármelyik sportágról is legyen szó – ugyanannyira sikeres felnőtt sportoló. Lehetne most naphosszat sorolni a serdülő- és ifi-vb-k aranyérmeseinek nevét, akik, miután a felnőttmezőnybe léptek, képességeik kisebb hányadát sem tudták megismételni, azaz különböző okok folytán megtorpantak a fejlődésben.
Szinte biztos, hogy nagyon kevesen tudnák megmondani, kik is voltak Darrel Brown és Jeffery Demps, nemkülönben Samuel Francis. Az első trinidadi, a második amerikai, a harmadik pedig nigériai születésű katari sprinter. Brown ugyan 2003-ban ezüstérmes volt a párizsi atlétikai vb-n, rá azonban nehéz emlékezni, hisz tíz éve csak az aranyérmesről, a meglepő bajnok Kim Collinsról esett szó, noha Brown, mindennek tetejében, a negyeddöntőben 10,01-es ifjúsági világcsúcsot ért el. Demps is ismeretlen maradt, elsősorban azért, mert 2008-ban nem szorított magának helyet a pekingi olimpiára utazó csapatban, pedig 10,01-gyel beállította Brown ifjúsági világcsúcsát. Ami Francist illeti, ő legalább jó pénzre váltotta gyorsaságát, hisz 2007-ben, immár katariként 9,99 másodperces, ma is érvényes ázsiai csúcsot futott.
Itt van azonban egy fiú, aki esetleg elkerüli a fenti három sorsát. Egyrészt, mert japán, és ezért hazájában bizonyára nagyobb támogatásra számíthat, másrészt, mert alig múlt 17 éves, s máris társult az ifi világcsúcstartó duóhoz. A napokban Hirosimában ugyanis ő is 10,01 másodpercet teljesített, ami az eredeti ázsiaiak között minden idők legjobb eredménye. Lehet, hogy az ő nevét, a Josihide Kirjut majd jobban megismerjük az elkövetkező esztendőkben. Nem kell, persze, az egyes hazai tv-adókra támaszkodni, mert azok máris elírták a nevét, s Joside Kirui lett belőle.
Ha a futópályáról a futás irányát számítva balra lépünk, a focigyepen találjuk magunkat. Hogy, hogy nem, végignéztem én is a Bajnokok Ligája elődöntőit. Mivel azokról a bennfentesebbek már szinte mindent elmondtak, nekem a két spanyol nagy csapat kudarca esetében csak egy apró észrevétel maradt. Azonkívül ugyanis, hogy José Mourinhónak és Tito Vilanovának kapásból elismerem, hogy a fociban lényegesen jártasabbak, mégsem tudom megérteni, hogy a csatárposzton miért szavaznak oly nagy bizalmat Higuaínnak és Villának. Nem kimondottan aprópénzért leszerződtetett csatárok ők, akik esetében nem fontos, hogy hány gólt rúgnak, vagy rúgnak-e egyáltalán, s nem csak azért mennek ki a pályára, hogy az ellenfél védelmét ne ölje meg az unalom. Ők ketten ifiként nem voltak különösebben ismertek. Higuaín például csak egy meccset játszott az argentin U23-ban, Villa pedig hetet a spanyol U21-ben, de egyetlenegyszer sem volt eredményes. Mindketten átlagban 0,3 gólt lőnek meccsenként, ami, ez sem vitás, nem egy megdönthetetlen világcsúcs. Higuaín hat idényben 104-szer volt eredményes a Real színeiben, ami, ha összevetjük Messivel, Raúllal, Butragueñóval, Morientesszel, az egykori Gerd Müllerrel vagy a még korábbi Puskással és sok mással, szinte szánalmasan gyönge teljesítmény. Lám, az elődöntőben egyikük sem csinált semmit. A nevük azért mégis sokkal ismerősebb, mint a világcsúcstartó atlétáké.
