Október második hetében Válaszok keresése egy hosszú ideje elhallgatott válságra címmel kétnapos konferenciát tartottak Budapesten a keresztényüldözésről. Nem a vallástudósok szakértői tanácskozásáról volt szó, amelyen a felszólalók kétségkívül hozzáértően, történelmi távlatokban láttatva, de ugyanakkor részletekbe hatolóan, interdiszciplináris megközelítésben, a maga rendkívüli sokszínűségében mutathatták volna be a vallásüldözésnek a társadalmat feszítő problémáját, miközben elkerülhetetlenül kitértek volna az ókori és a mai keresztényüldözés mellett a többi vallás, egyebek mellett a zsidók és a muzulmánok üldözésének a témájára is.
Így nézett volna ki egy szakértői konferencia, amelyről hazatérve a millió információval leterhelt jószándékú hallgató az otthoni kíváncsiskodónak azt sem tudta volna elmondani, hogy miről szólt az összejövetel, ahol két napon át koptatta a széket. Be nem vallottan erre szolgálnak a szakértői tanácskozások, amelyeknek a részleteket osztódással szaporító dzsungelében óhatatlanul el kell vesznie a lényegnek.
Ki lehet jelenteni, hogy a szóban forgó egy pragmatikus célzatú, azaz figyelemfelhívó és politikai jellegű konferencia volt, ezt a felszólalók személye is elárulja. A kormánytagok mellett közel-keleti és magyar egyházvezetők beszéltek korunk egyik legégetőbb problémájáról, amelyről Európa, különösen a liberális és baloldali tábor hallani sem akar, de a jobboldali és konzervatív nézetrendszert vallók sem igazán tudnak mit kezdeni a kényes témával. Nemcsak azért, mert a kereszténység felvállalása – bármilyen formában történjék az – a maradiság bélyegét nyomja a felvállaló homlokára, hanem azért is, mert – valljuk be – a visszapogányosodott XXI. századi Európában az átlag konzervatívtól éppoly távol áll a kereszténység a maga hitelesen megélt formájában, mint amennyire a liberálistól.
Kísértetiesen emlékeztet ez a keresztényüldözés ténye előtt a fejet homokba dugó európai magatartás az őshonos kisebbségekkel szembeni jogsértések fölötti szemet hunyásra. Vegyük csak a legújabb példát, a kárpátaljai magyarok anyanyelvi képzését is ellehetetlenítő ukrán oktatási törvényt, amelyre Brüsszelben a teremtés előtti időket idéző végtelen csend az eddigi egyetlen válasz. Ugyanaz áll az emiatti és a keresztényüldözés miatti hallgatás mögött: az önös geopolitikai és gazdasági érdek, ami felülír minden együttérzést, még a hozzánk közel állókkal szembenit is, akikkel egyébként az identitásválsággal küzdő európaiak többsége már nem is érez szellemi rokonságot.
A híres-neves európai képmutatás szereti a pőre egoizmust szép és hangzatos eszmékbe csomagolni, ez a helyzet ezzel a kérdéssel is. Az önös érdeket – ami az üldözöttekkel szembeni közöny lényegi oka – meg tudja indokolni egy-egy téves alapokon nyugvó ideológiával. A keresztényüldözés tényének tagadása esetében a kontinensen a francia forradalom után uralkodóvá váló keresztény- és egyházellenes eszmerendszer szolgáltatja a szellemi muníciót, amely középkorias visszahúzó erőt lát a Krisztus-hitben. A kisebbségi jogsértésekkel kapcsolatos szemet hunyást a II. világháború után dominánssá váló tévképzettel lehet igazolni, amely szerint a nemzeti érdekek és érzelmek hangoztatása veszélyt jelent, mert megágyaz a nácizmusnak és a fasizmusnak.
Van egy harmadik magyarázat is Európa süketségére és vakságára: azért sem hajlandók még beszélni sem ezekről témákról, mert ha bevallanák, hogy létezik a világon keresztényüldözés vagy nemzeti kisebbségek elleni jogsértés, akkor az cselekvési kötelezettséget róna azokra, akik magukat az emberi jogok hithű védelmezőiként állítják be. Márpedig dönteni és cselekedni kockázatos dolog lehet, főként, ha azzal önös érdekeinket is veszélyeztetjük. Ne szólj szám, nem fáj fejem!
És a negyedik okról se feledkezzünk meg, a gyarmatosításhoz a mai napig mesterien értő nyugat-európaiak felsőbbrendűségi érzéséről, amely manapság leginkább a jóindulatnak hazudott kioktatás és a segítségnek álcázott politikai befolyásolás, a demokráciaexport formájában jelentkezik, hiszen szegény oktalanok ott Keleten nem tudhatják, hogy nekik mi a jó. (Az, ami nekünk jó, vagyis az, ami a mi érdekünk!)
Eveque Biman, az egyiptomi Deir el-Malak Michael apátság vezetőjének nyilatkozata a Charlie Hebdo elleni támadás után találó szavakkal döbbentenek rá e lekezelő hozzáállásnak a lényegére.
„A keresztényeket támadások érik, és fel is gyújtanak templomokat. Mégis itt vagyunk! Szeretnék üzenni valamit az európai, a nyugati embereknek. Egykoron csodálattal töltött el a demokratikus értékekről és az emberi jogok tiszteletéről vallott nézeteitek. Éppen ezért döbbentem meg annyira, amikor láttam, miként reagáltatok a Nigériában elkövetett szörnyű gaztettekre. Egész falvakat égettek fel ott – az ott élő emberekkel együtt – és ti nem tettettek semmit. Aztán Irakban is – egész falvakat perzseltek fel – jazidi és keresztény embereket öltek meg. A mártírjainknak elvágták a torkát Etiópiában és Líbiában. Megint csak semmi. Semmi érdemi reakció. Amikor a párizsi újságnál történt incidens, akkor viszont több millió európai, köztük állami vezetők egyszer csak elítélik a bűncselekményeket és szörnyülködnek. Mintha a francia vér lenne csak fontos – de mások vére nem az. Nagyon sajnálom, de elvesztettétek a hiteleteket nálunk. Ne gyertek ide demokráciára tanítani bennünket, ne akarjatok tanítani minket az emberi jogokra!”
A hírügynökségi anyagokat hivatalból követő újságíró nap mint nap szembesülhet azzal, hogy a mélyen lenézett harmadik világban történt tragikus események a nyugati sajtóban legtöbbször mínuszos hírként jelenhetnek meg, kivéve, ha nyugatiak is voltak az áldozatok között.
Ennél is rosszabb a helyzet a közel-keleti keresztényüldözéssel kapcsolatban, amelyből még mínuszos hír sem lehet. A hallgatásnak ezzel a falával ment szembe a budapesti keresztényüldözésről szóló konferencia, ahol több olyan tény is elhangzott, amelyről Európa ma hallani sem akar. Kimondatott, hogy a kereszténység jelenleg a legüldözöttebb vallás a világon. Ez tény, kár volna tagadni. Kimondatott az is, hogy végveszélybe kerültek a világ legősibb keresztény gyülekezetei, a kétezer éves múltra visszatekintő közel-keleti közösségek. Ez is tény, hazugság volna tagadni. Kimondatott az is, hogy Európa, ez a keresztény alapokon nyugvó, de önmeghasonlottságában kereszténységét megtagadó civilizáció politikailag és katonailag semmit sem tesz a Krisztus-hit bölcsőjének és a közel-keleti egyházaknak a megmentéséért. Eddig a viszályok kirobbantásával épp ennek a fordítottját tette, és a jelek arra utalnak, hogy az Egyesült Államok és európai szövetségeseik készek tovább szítani a tüzet a puskaporos hordónak számító térségben. Ha nem számítjuk Magyarországot, akkor ez is ténynek számít. Elhallgathatják, de attól még tény marad.
