Rövid néhány év leforgása alatt immár a harmadik (kis)regényét írja Börcsök László, újabb és újabb szeletét mutatva meg egy, az időben elveszett nagy-nagy családtörténetnek. Az El nem engedték egymás kezét (2013) és Az örökség (2016) után most megjelent A csapás mentén című prózai munkája is. Mindhárom könyvének közös sajátossága, hogy a hol határozottan kibontott, hol sejtelmes homályban hagyott – de élményként mindvégig jelen levő – családi események kapcsán szól a történelemről, hogy azután a történelmi meghatározottság ismeretében mondjon bírálatot a nemzedékek sorsát alakító társadalmi-politikai eseményekről. Börcsök László regényeinek hősei valamennyien áldozatai a történelmi tragédiák terhe és kényszere nyomán formálódó társadalmi valóságnak. Egy bácskai, Tisza-parti város lakói évszázados kisebbségi helyzetben kísérlik meg sorsuk alakítását, tesznek kísérletet arra, hogy háborús pusztítások, hatalmi megtorlások és súlyosan torzult emberi kapcsolatok szövevényes világában valami módon mégis elviselhetővé formálják az életet. Előző két regénye a második világháború, és az azt követő megtorlás okozta traumáktól történő szabadulási kísérletek különböző változatait mutatta meg, A csapás mentén című munkájában viszont már a szocialista társadalom örökségének súlyos terhével viaskodnak a hősei.
Börcsök László harmadik regényében a Bakos család gyermekei – Jani, Mari és Karcsi – próbálnak meg a régi világ romjain új életet kezdeni. Mögöttük romokban hever a régi világ, apáik-nagyapáik vagyonát – házát, földjét és birtokát – a közösségi boldogulás hamis eszméjének a bűvkörében, kisajátította a kommunista hatalom. Cserébe kínált ugyan egyéni boldogulási lehetőségeket, karriert, a pályán való érvényesülést, társadalmi-politikai sikereket, idővel azonban mindmegannyi talmi, beválthatatlan ígéretnek bizonyult. S ahol a becsületes munka eredményeként sincs lehetőség a fölemelkedésre, ahol mások élvezik a tisztességes erőfeszítések eredményét, ott marad az ügyeskedés, a kibúvók és a kiskapuk keresése. Ha a társadalom nem teszi lehetővé, hogy az egyén ősei vagyonára építse az egzisztenciáját, akkor nem marad más hátra, mint élni a becstelen világ becstelen lehetőségeivel. Ha kifizetődőbb a külföldi csempészárukkal történő ügyeskedés, a csempészés és a feketézés, hát fordítsuk akkor azt a magunk javára. Csakhogy a pillanatnyi sikereken túl ez sem vezet sehová, ez még nem teremt erkölcsös életet, megnyugvó lelkiismeretet, és főleg nem békés és gondtalan életpályát és öregkort. A Bakos család mindhárom gyereke – minden igyekezetük és jó szándékuk ellenére is – hajótöröttjei lesznek az életnek. Az évek elmúltával sem lelik meg lelkük nyugalmát, s nincs egy szeglete a világnak (s benne a régi otthonnak), ahol idős korukra meghúzhatnák magukat. Nincs, mert bármerre fordulnak, bármihez nyúlnak, csalárdságba, hitványságba tévednek. Őseik, elődeik tisztességes iparosok, a munkájukból élő parasztok voltak, akik gyarapodtak és szerény vagyont gyűjtöttek össze. A birtokot azonban a kommunista hatalom kisajátította, apjukat pedig a szövetkezetbe kényszerítette. Amikor azután a szülőktől elvett termőföldek visszaszármaztatásának jogi-társadalmi folyamata megindult, az eredetileg kiváló parcellák helyett csak a selejt jut nekik. Karcsi keserűen állapította meg: „Húsz évi hűséges és odaadó munka se volt elegendő, hogy igazságosan járjanak el velem kapcsolatban szüleink földjének visszaadásakor?” Ekkor azonban már új politikai elit irányítja az ország sorsát, rettenetes háborúba taszítva az emberek millióit.
Börcsök László három regénye, az El nem engedték egymás kezét, Az örökség és A csapás mentén című műveiben fölmutatott emberi sorsok arról tanúskodnak, hogy majdnem mindegy is, hogy fegyveres terror, vagy a nyomában született kegyetlen és embertelen hatalom bénítja az életet, az eredmény ugyanaz: emberfeletti erőfeszítések árán sem lehet humanizálni a világot. Valamit végérvényesen elveszítettünk.
