Izajás próféta természetből vett képekkel festi le, milyen következményekkel jár Isten haragjának fellobbanása. Haragja azonban nem egy kénye-kedve szerint cselekvő Isten indulatának a kirobbanása vagy féltékenységének a megnyilvánulása, hanem válasz a bűnre és a szövetség megszegésére. Akkor éri utol Izraelt, amikor Jahve üdvözítő akaratával és tetteivel szembefordul (Szám 11,1; MTörv 1,34). Személy szerint azt sújtja, aki elfordult az egyetlen, igaz Istentől és idegen istenekhez pártolt (Kiv 32). A harag következményei: éhínség, csatavesztés, pestis, halál…
Az Ószövetségben bárhol szó esik Isten haragjáról, az utolsó szó mindig az irgalomé (Iz 54,8–10; Zsolt 30,6). Tehát Isten már az Ószövetségben sem enged szabad folyást haragjának, az Újszövetségben pedig még kevésbé. Ellenkezőleg: elviseli a bűnös embert, de megtérésre szólítja fel, mert a megtéréssel megmenekül Isten haragjának következményeitől.
Az Újszövetség olvasásakor egyesek meglepődnek azon, hogy Jézus rákiabált a sátánra (Mt 4,10), megfeddte Pétert, amikor az a szenvedéstől akarta őt óvni (16,23). Haragja elsősorban álnok kortársai és a megátalkodott farizeusok ellen irányult, de azokat is korholta, akik nem tartottak bűnbánatot (Mt 11,20–24; Mk 11,14). Kötelekből ostort font, és kikergette a Jeruzsálemi Templomból az ott ökröt, juhot, galambot árusító embereket és pénzváltókat. A „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká” jelenet számos képzőművészt ihletett meg. Ilyen dühös Mestert addig nem láttak a tanítványok. Jézus „megtisztította” a templomot, visszaadta eredeti rendeltetésének, az istentisztelet céljára.
Jézus valóságos felfordulást okozott a Templom udvarában, Jézus tettei miatt a főpapok nagy haragra lobbantak. Máté, Márk és Lukács szerint az eseményre közvetlenül a pálmalengető ünnepélyes bevonulás után kerül sor, János evangéliuma pedig Jézus nyilvános működésének kezdeti eseményei között említi.
A Szentírásban az ember haragja valójában indulat, szenvedély, amelynek súlyos következményeitől (vö. Jer 10,24) főleg akkor kell félni, ha az indulat eluralkodik az emberen. A harag meggondolatlan tettekre indít (Péld 14, 17), és bűnhődést von maga után (19,19). Minél erősebb, gazdagabb, hatalmasabb valaki, annál könnyebben elönti a harag (Sir 28,10). A harag megrövidíti az emberi életet (30,24). Az Ószövetség a haragot elítéli, mert bűnbe visz, viszályt kelt (Péld 29,22). Lecsillapíthatja azonban a bölcs beszéd (Péld 29,8; 15,1), az ajándék, az idő és a feledés. A harag legyőzése, a hibák elnézése a férfi legszebb erénye, amely hősi erőre vall (16,32). Pál apostol a Galatáknak írt levelében (5,20) a haragot a test cselekedetei közé sorolja. A Jakab-levélben (1,20) elhangzik az üzenet: „haragjában nem azt teszi az ember, ami Isten előtt igazságos”. Pál tanácsa: „Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek” (Ef 4,26). Jézus elítélte a haragot a gyilkossággal együtt, amelyet előidézhet (Mt 5,21 kk.).
A ma embere is nem egyszer dühös, haragos. Mit tegyen, hogy tetteit ne a vágyak, ösztönök, szenvedélyek irányítsák, ne kizárólag a szerint éljen?
Tudjuk sokszor, mi a jó, mi a helyes, követni is akarjuk, de nem megy. Egy ősrégi emberi bölcsességet hallottam Béri László Renátó kármelita szerzetespap előadásában. Lényege, hogy mindig a jelenben éljünk, a jelenre összpontosítsunk. Figyelmünket tudatosan és ítélkezés nélkül a jelen pillanatra és annak történéseire irányítsuk.
Amikor dühös vagyok, tapasztalom, abból születhet olyan cselekedet, amely nem biztos, hogy helyes. Ha azonban a cselekedet előtt megálljt parancsolok magamnak, figyelmemet az érzéseimre irányítom és ítélkezés nélkül megállapítom, mi zajlik le bennem – felidegesítettek, dühöt érzek, haragszom –, meg tudok állni, és sokkal nagyobb esélyt adok magamnak, hogy lenyugodjak, hátra lépjek, és ne a dühöm irányítsa a cselekedetemet.
„A jelen pillanat az egyetlen pillanat, amelyben változni és változtatni lehet” – mondta valaki. Ilyen hozzáállással lehet feldolgozni a múltat és megnyílni a jobb jövő felé. Nem a múltbeli események határoznak meg bennünket, hanem a mi jelenlegi hozzáállásunk a múltbeli eseményekhez. A jelenben élt életünk segít abban, hogy a múltunkat fel tudjuk dolgozni.
A fájó múltat hányszor megpróbáltuk kitörölni, elfojtani, szőnyeg alá söpörni, de az nem gyógyított meg bennünket, mert a múlton sajnos változtatni nem lehet. Csak megtanulni a jelenben élni, és változtatni azon, hogy most másképp viszonyuljunk a múlthoz.
Álljunk hát meg! Számoljunk tízig, ha kell százig, és lépjünk hátra. Miért ne? Legyünk emberek!
