Sok izgalmas történetet, emberi életpályák meglepő fordulatait bontja ki a jogász-szépíró Várady Tibor a család három nemzedékének örökségét rejtő irattár anyagából. A nagyapa Várady Imre – aki jogászi ténykedése és elhivatottsága mellett, a királyi Jugoszláviában a kisebbségbe szakadt délvidéki magyarság sorsának egyik irányítója, közösségi életének szervezője volt – 1893-ban Nagybecskereken nyitott ügyvédi irodát, hogy őt követően majd egy évszázadon át fiú és unoka is otthonát lelje a jogszolgáltatás közönséges halandó számára nehezen áttekinthető, bonyolult világában. A szerző a Zoknik a csilláron, életek hajszálon (2013) című kötetéhez írt bevezetőjében elmondta: a történetek a családi ügyvédi irattárból kerültek elő, az okmányokban lelt valódi szereplők, valódi történetei késztetik őt az élet, a közösség, a történelem bonyolult szövevénye feletti széttekintésre. Az irattári történetek második kötete, a Libatoll és történelem (2017) című könyve előszavában ugyanakkor hangsúlyozta: „Az aktákban leginkább kis emberekről van szó, akik belebotlottak a történelembe, és csetledezve-botladozva vagy rejtőzködve idegenekké váltak a saját udvarukban is.” Eltöprengve az iratokból kibontakozó sorsok felett, Várady Tiborban fokozatosan megérett a felismerés: az egykori peres eljárások emberei régen eltűntek az időben, csak a történelem maradt meg, illetve hát voltaképpen ezek az emberek voltak a történelem. Egyetlen történet sem áll tehát magában, minden egyes eseményt az elfogadott törvényes rend, a társadalom hitelesnek vélt értékrendje határozza meg.
A fordulatos, emberi sorsokat és életeket alakító-átalakító események sorában kitüntetett helyet kaptak a Párbajok Nagybecskereken című fejezet történetei. A kiegyezést követően a magyar polgári jogrenden belül törvény tiltotta a párbajt, ugyanakkor a társadalom – beleértve a jogszolgáltatás intézményét is – hallgatólagosan elfogadta a becsületbeli nézeteltérések, sérelmek fegyverrel történő „elintézésének” tényét. A megvívott párbajban – akár volt nyertese vagy vesztese, akár nem, feloldozást kapott mindkét résztvevő. Végeredményben az sem lényeges, hogy kinek volt igaza. Várady meghatározása szerint a párbaj résztvevői „együtt vannak valahol, egy társadalmi rétegben, mely becsülethez való ragaszkodással (vagy ennek deklarálásával) határozza meg önmagát. Ezért elismerés jele, ha valakiről azt mondjuk, hogy azok közé tartozik, akikkel szívesen párbajoznánk. (…) Az alapcél az, hogy mindenki ott maradjon a becsület mezején.” Önmagában azonban még ez sem volt elegendő; a becsület kérdése akkor vált hitelessé – akkor lelte meg társadalmi súlyát és dimenzióját – ha a történet széles publicitást nyert. Ezért lehetséges az, hogy a nagybecskereki magyar sajtó fénykora egybeesett a párbajok fénykorával.
Az első délvidéki párbaj-történetet a Zomborban megjelenő Bácska című lap 1885. augusztus 14-i számának Nyílttér rovatában olvastam. A tudósítás szerint: „július hó 28-án reggel 6 órakor a Ferenc-csatorna mellett lévő Mosztonga hídnál egy kis füzesben B…cz D…ő [Bercz Dezső] k…i segéd jegyző és G….r A….s [? Alajos] sz….i lakos, jogász között pisztoly párbaj folyt le. A párbaj politizálás következménye lőn, ugyanis heves vitatkozás között G. Tisza Kálmánt kezdé becsmérelni, mit B. mint Tiszának rajongó tisztelője tűrni nem akart, minek személyeskedés útján kihívás lett a vége.” A párbaj négy segéd jelenlétében, súlyos sebesüléssel, „lovagiasan fejeztetett be”. Ez volt a kor, amelyben lemoshatatlan volt a szégyen, ha valaki párbajképtelennek minősült. Várady Tibor régi aktában meglelt párbajtörténetei is a korszak társadalmi szokásrendjéből bomlanak ki, ugyanakkor magukon viselik az értékvesztésnek azokat a sötét foltjait, amelyek azokról a mélységekről árulkodnak, ahonnan már nem vezetett út a társadalmi kijózanodás felé. Alkalomadtán becsületbe vágó üggyé dagadt, ha vasárnap délután a korzón valaki számára sérelmesnek tűnt egy odaszólás.
A kötet legemlékezetesebb párbajtörténete, amely közvetlenül érintette a Várady-családot, ugyancsak politikai indíttatású volt. Az ellenzéki Délvidéki Újság – amelynek főszerkesztője Várady Imre volt – 1907. évi január 6-ai számában Vinczehidy Ernő főjegyző megítélése szerint hazafiatlannak minősítette a megyei vezetést, azzal vádolva őket, hogy „követői és vazallusai a liberalizmus cégére alatt egy emberöltőn keresztül garázdálkodott darabont-szellemnek”. Erre azután mindenki csőre tölthette volna a pisztolyát, feltéve, ha tisztázódik, hogy ki lenne köteles a főjegyzőnek elégtételt adni: a főszerkesztő, a felelős szerkesztő, vagy leginkább a cikk írója – aki viszont mindvégig megbújt az ismeretlenség homályában? Felettébb tanulságos, ahogyan a kérdés végül, vérontás nélkül nyugvópontra jutott. Nem sokkal ezt követően Brájjer Lajos a bánáti magyar hírlapírók elnöke, a kormánypárti Torontál szerkesztője kért lovagias elégtételt a Meghamisított bohózat című írás megjelenése miatt a Nagybecskereki Hírlap szerkesztőjétől. A cikket Várady Imre írta, aki később írásos nyilatkozatban tette közzé: „kijelentem, hogy én Dr. Brájjer Lajost minden tekintetben tisztességes embernek tartom”. Várady Tibor szerint „a XIX. század végén és a XX. század elején a polgárok között még friss volt a befogadottság az igaziak közé, egy tartós világ képzete alakult, és ebbe a világba beletartozott a párbaj is. Úgy nézett ki, hogy ehhez a világhoz kapaszkodva nyugodtan meg lehet maradni.” Az idő azonban az ellenkezőjét bizonyította.
