A mozi azon kevés helyek egyike, ahol az ember (a mindenkori néző) többnyire másfél órányi álmot, káprázatot, mesét vásárolhat magának egy mozijegy áráért. Aki csak egyszer is helyet foglalt a vetítővászon előtti széksorok valamelyikében, s a duruzsoló tömeg részeként megtapasztalta a várakozás feszült izgalmát, hogy végre peregni kezdjenek a filmkockák – mindörökre különbséget tesz átlagos filmélmény és moziélmény között. Átlagos filmélményhez manapság már sokféleképpen juthatunk, hiszen tévében, számítógép monitorján, sőt okos kis kütyükről is megnézhetünk egy-egy filmet, moziélmény azonban még mindig moziban tapasztalható meg, bármennyire is úgy tűnt pár éve, hogy a technikai újdonságok átformálják a lakosság filmnézési szokásait, s az otthoni mozizás lehetővé tételével ellehetetlenítik a mozik működését. A filmes szakma azonban váltott, s ehhez a filmszínházak üzemeltetői is igazodtak, így a mozifilmek egy részét olyan látványelemek beépítésével készítik, amelyek csak modern, három, sőt többdimenziós vetítést lehetővé tevő, speciális hangélményt nyújtó vetítőtermekben teljesedhetnek ki igazán. Így kezdik visszacsábítani, „visszaszoktatni” a mozikba a nézőket. A mozikba, amelyek az álomgyárakban teremtett szuperprodukciók mellett a hagyományos technikával készített filmeknek is helyet adnak, így a „visszaszelídített” nézők jó eséllyel ezekből is válogatnak. Jó eséllyel, jó marketing hatására – tegyük hozzá.
A magyarországi Filmvilág folyóirat hasábjain évek óta olvashatók olyan szakcikkek, amelyek a nagy multiplex mozik mellett az úgynevezett művészmozik meglétét, anyagi támogatásának fontosságát hangsúlyozzák, hogy „a nézőknek legyen alternatívájuk”. A modern, profitorientált multiplex mozik ugyanis a legnagyobb filmforgalmazók kínálatából válogatva többnyire kasszasikergyanús, úgynevezett tömegfilmeket vetítenek, amelyek vélhetően nagyszámú nézőt vonzanak, a művészfilmek vagy nem a nagyközönség ízléséhez igazított filmek pedig kiszorulnak vetítőrendjükből. Az efféle filmeknek adnak otthont a művészmozik, amelyek szűkebb befogadói réteget céloznak meg, s a filmes ínyenceknek kínálnak kevésbé hozzáférhető alkotásokat.
A művészmozik egyik gyöngyszeme a budapesti Cirko-Gejzír, a világ egyik legkisebb filmszínháza, ahová minden Pestre látogató filmbarát igyekszik eljutni, hiszen egyes európai filmremekeket közel s távol csak a Cirkóban lehet megnézni. Hasonló jellegű a szintén budapesti Művész Mozi, amely könyves sarokkal, CD- és DVD-kölcsönzővel, valamint kávéházi részleggel többfunkciós filmes találkahelyként vált ismertté. E mozik műsorát ajánlatos minden pesti tartózkodás során átfutni, hiszen nagy valószínűséggel bukkanhatunk olyan alkotásokra, amelyeket kár lenne kihagyni. Így tűnt fel az elmúlt hetekben a Művész Mozi filmlistáján egy izlandi alkotás, Grímur Hákonarson Kosok című filmje, amely a 2015-ös Palicsi Filmfesztiválon elnyerte az Arany Torony díjat, valamint a Jaco van Dormael rendezte Legújabb testamentum című luxemburgi–francia–belga film, amelyet szintén a tavalyi Palicsi Filmfesztiválon tekinthettünk meg, s aratott nagy közönségsikert, nem mellesleg e filmet több filmfesztiválon jelölték több kategóriában, a Golden Globe-on például idén a legjobb idegen nyelvű film díjának egyik várományosa volt.
Különös érzés e filmek plakátjait látni a Művész Mozi kirakatában, annak tudatában, hogy nekünk, vajdasági nézőknek, a Palicsi Filmfesztivál szelektora kiváló munkájának köszönhetően, már lehetőségünk volt tavaly nyáron megtekinteni e filmeket. Lám, egy újabb példa arra, amikor nem a világ után kullogunk, hanem itt, Vajdaságban részesei lehetünk valami értékteremtőnek.
A palicsi szabadtéri mozi érintésével, e budapesti kitérő után, az itthoni mozikhoz érkeztünk vissza. A szebb időket látott vajdasági mozitermekhez, amelyek évtizedekkel ezelőtt egy-egy ablakot nyitottak a világra, s számos nosztalgikus emlék köt generációkat hozzájuk. E mozik egy része, miként ez szinte világtendencia, bezárásra kárhoztatott, s nincs szándék, vagy anyagi lehetőség a felújításukhoz. Néhányukat azonban sikerült modernizálni, s viszonylag rendszeresen tartanak bennük vetítéseket. Szabadkán két mozi működik, úgy tűnik, egyre sikeresebben. Igaz, megesett, hogy egyikben a párommal kettesben néztünk meg egy kiváló, fekete-fehér, román alkotást, amelyet, bár hat fő az előirányzott minimális nézői létszám, levetítettek kettőnknek – talán az utána következő Star Wars telt házas vetítésből ígérkező bevétel okán szemet hunytak e nyilvánvaló pazarlás felett –; de ettől függetlenül azt tapasztalom, környezetünkben egyre többen döntenek úgy, hogy kikapcsolódásképp moziba mennek.
Akik csak egyszer is helyet foglalnak a vetítővászon előtti széksorok valamelyikében, azok azáltal, hogy kimozdulnak a saját komfortzónájukból, s egy film erejéig a közönségnek, eme alkalmi közösségnek részévé válva tapasztalják meg a moziélményt – akaratlanul is a filmszínház hatása alá kerülnek. Hogy idővel rendszeres mozilátogatóvá válnak-e, az már több tényező függvénye, melyek közül a két legmeghatározóbb az anyagi fedezet, valamint a megfelelő filmkínálat. Mindezek híján még mindig marad a filmfesztiválokra látogatás lehetősége, melyeken jelképes összegért vagy jó esetben akár ingyenesen ülhetünk be egy-egy filmre, s ha szerencsénk van, olyan gyöngyszemekre bukkanhatunk, mint a fentebb említett alkotások, amelyek sikeres fesztiváli szereplések után bekerülhettek a mozik programjába, ily módon szélesebb közönséghez is eljuthatnak. Ez pedig, a mai filmforgalmazói viszonyok tükrében: nem csekélység.
