Kétéves késéssel sikerült megnéznem Luc Besson Lucy című filmjét (2014), s annak ellenére, hogy a film kapott hideget-meleget, nagyon nem bántam meg. Általában úgy igyekszem kiválasztani a filmet, hogy nem olvasom el a róla íródott kritikákat, és csupán az előzetesek alapján döntöm el, hogy megtekintésre érdemes-e a film, de ezt olyan esetben nagyon nehéz kivitelezni, ha az adott művet már rég nem játsszák a mozikban. Ha az ember nem is olvassa el a kritikát, a címeket kénytelen, azok pedig gyakran egyben értékítéletek is.
A meglévő információkból tudtam, hogy igen megosztó film a Lucy, és ezt én is aláírom. Ez a film a tipikus „de” film. Felsoroljuk a hibákat, de mégis van egy „de”, hogy miért jó, vagy az egekig magasztaljuk, majd hozzátesszük, hogy „de”. A szóban forgó filmet, ha kategorizálni szeretnénk, akkor valahova a sci-fi és az akciófilm közé tehetnénk, amit meg kellene fűszereznünk egy kis metafizikával is. Már maga a filmcím, filmfőszereplő névének a választása sem véletlen, Lucynak hívják ugyanis az egyik legismertebb emberőst is, akinek maradványait az 1974-es ásatás során találták meg az etiópiai Afar-medencében. Az ősanya kétszer is feltűnik a filmben, az elején és a végén, mintegy keretet adva a történetnek. A film két szállal kezdődik, amely végül összefonódik. Miközben Norman professzor – Morgan Freeman a Féreglyukon át című sorozatához hű karakterként – a katedrán állva elmagyarázza nekünk, hogy agykapacitásunknak csupán 10 százalékát használjuk, a másnapos egyetemista lányt, Lucyt (Scarlett Johansson) Taipeiben egy barátja arra kényszeríti, hogy szállítson le egy táskát egy helyi maffiózónak. A történetet pár másodperces természetfilmes jelenetekkel szakítja meg a rendező, amelyekkel az eseményeket a Föld természeti jelenségeivel hivatottak párhuzamba állítani. A táskában azonban nem más található, mint a legújabb drog, a CPH4, amelyet a film tanulsága szerint eredetileg a terhes anyák szervezete termel a terhesség hatodik hetében, és ez az anyag segíti elő a magzat rohamos fejlődését. Hiába sír, szabadkozik Lucy, hogy véletlenül került hozzá a táska, a zord maffiavezér (akit maga Oldboy, Min-sik Choi alakít), eldönti, hogy hősnőnk lesz az egyik feláldozható drogfutár, akinek a hasába varrva csempészik majd át a kábítószert Európába. Az utazás előtt a csomag azonban elszakad, és megkezdődik Lucy transzformációja. Agyának kezdeti 10 százalékos kihasználtsága meredeken nőni kezd, csakhamar érezni kezdi az őt körülvevő világ lüktetését, mindent hall és lát, mindenre emlékszik, irányítani tudja az embereket és a tárgyakat, a teljes tudatosság állapotához kezd közelíteni. A végső kérdés megértéséhez Párizsba utazik a professzorhoz, eközben pedig minden emberi mivoltát elveszítve egy lelketlen gyilkológéppé változik, nem más célból, minthogy tudását képes legyen örökségül hagyni az emberiség számára, noha erre az emberiség még nem készült fel.
A film végig feszes, gyors, akciódús, és a humormorzsákból sincs hiány, ha pedig eltekintünk a tudományos hitelességtől – például agyunk hány százalékát használjuk valóban –, akkor kifejezetten élvezetes is. Úgy tűnik, Besson nem is törekedett olyan szigorúan a tudományosságra, hanem inkább a fantasztikumot helyezte előtérbe, hogy bemutathassa saját teremtés- és evolúciótörténetét. Fő kérdése, hogy mi lehet az emberi evolúció legvége, mivé válhatnánk, ha valóban kihasználnánk agyunk 100 százalékát, egyáltalán emberek maradnánk-e. Egy célirányos és inkább emberietlen, mint emberfeletti totális intelligenciává vagy netalán istenné. Mindezt jól érzékeltette a filmben azzal, hogy a hősnő az utolsó pillanatig, vagyis amíg el nem éri agyának 100 százalékos kapacitását, kegyetlen. Amikor viszont eléri, és hirtelen eltűnik, a megdöbbent maffiavezér kérdésére, hogy hova tűnt, hol van Lucy, a válasz a semmiből jön: „Mindenütt.” A végkifejlet előtt mindezt Besson újból rövid, de most már természettudományos jellegű képekkel erősíti meg, amelyben először Lucyt az időben visszarepíti az ősanya Lucyhoz, ahol Michelangelo Ádám teremtésének jelenetét játszatja el velük, majd eljutunk az ősrobbanásig, vagyis magáig a teremtés aktusáig. A főhős többé nem anyagi, hanem anyagon túli értelem. Nem szellem, hanem puszta, mindenható, mindentudó intelligencia, amely tökéletesen uralja az anyagot. Más szóval: Isten.
A film legnagyobb problémája a „de”: szórakoztató akció sci-fi, de nem illik hozzá a mély filozofálgatás, úgy is nézhetjük azonban, hogy egy mély gondolatokat átadni kívánó modern hitvallás, de ekkor nem illik hozzá a sok akció és a humor. Nos éppen ettől jó a film, nem veszi túl komolyan magát, nem művészkedik, filozofál és moralizál feleslegesen, hanem megmarad egy könnyed kora esti pop-cornnak.
