1914 januárjában a Pesti Hírlaphoz hasonlóan több újság is címoldalon foglalkozott egy különös halálesettel, ugyanis a jeges Duna egyik pesti hídfőjénél utazókosarat vetett ki a víz, benne egy fiatal nő holttestével. Miként a nyomozás során kiderült, a kosár Turcsányi Emília, „művésznevén” Mágnás Elza földi maradványait rejtette, a Pest-szerte híres és hírhedt luxuskurtizánét. A nyomok egyértelműen arra utaltak, hogy gyilkosság történt. Az eset felgöngyölítésének részletei még hónapokig foglalkoztatták a pesti közvéleményt, részben a rejtélyes körülmények, részben az áldozat kiléte okán.
E témát ragadta meg és bontotta ki Köbli Norbert forgatókönyvíró és Szász Attila rendező Félvilág című tévéfilmjükben, de sajátos módon nem a gyilkosságra helyezték a hangsúlyt, hiszen a holttest felfedezésének mozzanatával kezdődik a film, hanem a tragédiához vezető események lélektani hátterét boncolgatták. A filmben Mágnás Elza élete utolsó négy napját kísérhetjük figyelemmel, melynek során nemcsak az igézően szép és rendkívül céltudatos kurtizán lakásába, társasági életébe, magánügyeibe nyerünk bepillantást, hanem a háborút megelőző időszak Budapestjének világába is. Ez pedig korántsem volt a boldog békeidők kora. Mintha a múlt század elejének irodalmi alkotásaiból, különösen Márai szinte dokumentarista jellegű vallomásaiból merítettek volna a Félvilág alkotói, a film minden jelenete, minden dialógusa a korra jellemző dekadenciát, a látszat megőrzésének fontosságát teszi hangsúlyossá, és képileg is elénk varázsolja az első világégés előtti ország fővárosát.
A néző szeme előtt egy korszak drámája bontakozik ki, melynek egyik aspektusa a Mágnás Elza-jelenség, és a hírhedt asszony tragédiája. Az úri társaság peremvidékén egyensúlyozó kéjhölgy ugyanis annak az álszent nagyvárosi közegnek a teremtménye, amely „hivatalosan” elzárkózik tőle.
A pincérnőből a Fővárosi Orfeum legünnepeltebb „szereplőjévé” avanzsáló Turcsányi Emília egy rejtett világ királynőjévé válik, gazdag barátai sorra váltják egymást, mígnem egy bécsi bútorgyáros, Max Schmitt, előkelő lakást bérel neki, és gazdag apanázzsal biztosítja az akkorra Mágnás Elza művésznéven ismertté vált szépség fényűző életmódját. Mindez azonban nem nyitja meg a nő előtt a vágyott úri világba vezető kapukat, hiszen oda, miként a film egyik szereplője mondja: születni kell, bárótól felfelé. Pénzzel azonban némi engedményeket lehet kieszközölni; ha Elza tiszteletet nem is vásárolhat magának, sikerül elérnie általa, hogy csodálják, s bevallása szerint ennyi a boldoguláshoz majdnem elegendő. Szükségeltetik még egy kis méltóság, önérzet és sok pénz, hogy sokra vidd, mondja, sőt egy kis fantázia is – a pénz elköltéséhez, különben beledöglesz az unalomba, teszi hozzá.
A film által ábrázolt világot azonban nem kizárólag az intézményesített élvhajhászat, a kétszínűség és az általánosan tapasztalható értékválság határozza meg, hanem az alsóbb néprétegek elégedetlensége és kiszolgáltatottsága is. Másfél millió kivándorlóról esik szó a filmben, s az említettek zöme Amerikában próbál jobb megélhetést találni, az országban maradók egy része pedig szolgája a hatalmi rendszernek, hisz szintén elhangzó adat, miszerint ekkor 70 000 cseléd él a fővárosban. Cselédek, akiknek társadalmi szerepe nagyjából a rabszolgákéval egyenlő. E réteg képviselői a Félvilág másik két női központi szereplője: Kóbor Rózsi komorna és Szabadi Kató cseléd, akik úrnőjükkel, Mágnás Elzával, egy bonyolult és szövevényes kapcsolati háromszöget alkotva, a már említett utolsó négy nap történéseit jelentősen befolyásolják. Rózsi, a kiöregedett, valamikori kurtizán immár szolgálóként kénytelen fenntartani magát, és apácára valló magatartással igyekszik megszabadulni hajdani, bűnös életének terhétől, a fiatal és naiv Kató pedig éppen csak ismerkedik a számára még új fővárosi világgal, és maga sem tudja eldönteni, hogy a tisztes, de nyomorúságos, vagy a léha, fényűző, de bűnös életvitelt válassza-e, Rózsi vagy Elza példáját utánozva. Egyéb lehetőség nemigen létezik, s talán ez a tény mindhármuk, átvitt értelemben az egész érintett társadalmi réteg tragédiája.
Szász és Köbli filmje minimalista mozi, azaz csekély számú szereplőt kevés helyszínen mozgató kamarafilm, amely épp a szűkös tereknek és a fullasztó összezártságnak köszönhetően válik hatásos drámai helyszínné. A kosztümök és a díszlet részletgazdagsága pedig tökéletes illúziót kelt, mintha ténylegesen visszarepülnénk az időben e szűk másfél órányi történet erejéig. A hitelességhez a szereplők játéka is sokban hozzájárul, legyen fő- vagy mellékszerep, mindenki színvonalasan alakít, Gryllus Dorka: Rózsi, Kovács Patrícia: Elza, Kulka János: Max Schmitt szerepében pedig egyenesen lenyűgözőek. A filmben mindössze a többnyire „nagyon is mai” zene és az időnként becsúszó, napjainkban használt szlenges kifejezések hatnak koridegennek, bár elképzelhető, hogy az alkotók ezáltal igyekeztek hangsúlyozni, hogy a filmben felvetett társadalmi problémák és etikai kérdések időtállóak, s jelen közegünkre vetítve is relevánsak.
A Félvilág szerethető, lebilincselő és izgalmas produkció. Decemberben mutatták be a tévében, február óta pedig a magyar mozik is vetítik. A tavalyi év egyik legsikerültebb magyar filmes alkotása rövid időn belül elismerések sorát „gyűjtötte be”, ugyanis öt díjat kapott a kaliforniai Tiburon Nemzetközi Filmfesztiválon a legjelentősebb kategóriákban: a Legjobb Film, a Legjobb Rendezés, a Legjobb Forgatókönyvíró, a Legjobb Operatőr és a Legjobb Férfiszínész díját, valamint a 2. Magyar Filmhéten négy Magyar Filmdíjjal is gazdagodott. Az alkotás sikere a tévéfilmműfajra irányította a figyelmet, s talán némileg hozzájárul majd ahhoz, hogy a televíziós fikciós alkotások műfaja újraéledjen a magyar filmes szakma vonatkozásában, hisz a Félvilág fogadtatásából úgy tűnik, lenne rá nézői igény.
