Az Országgyűlés 2010. május 31-én 302 igen, 55 nem és 12 tartózkodó szavazattal a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírásának napját, június 4-ét. Az áprilisi választásokon kétharmados többséget szerzett Fidesz–KDNP mellett még a Jobbik képviselői szavaztak igennel, az LMP tartózkodott, az MSZP arra hivatkozva, hogy ez megronthatja a szomszédos országokkal való viszonyt, nem támogatta Kövér László és Semjén Zsolt előterjesztését.
Az igazságot és a mértéket hírből sem ismerő trianoni békefeltételekről a párizsi békekonferencián a magyarok részvétele nélkül döntöttek 1919–1920-ban. Apponyi Albert híres beszédét 1920. január 16-án már csak azután mondhatta el, miután már mindent eldöntöttek. Majd következett a békediktátum aláírása 1920. június 4-én a Nagy Trianon kastélyban.
A kilencvenhat évvel ezelőtti nap következményei számokban kifejezve: Magyarország (Horvátország nélküli) területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. Mintegy 3,2 millió ember, a magyarság harmada került az új határokon túlra.
A körbejáró idő ciklusai irányítják a történelmet. A Kárpát-medencébe költözött magyarságnak minden 200–300 évben szembe kellett néznie a végpusztulás veszélyével.
Az első emberpróba rögtön a hazát szerzés után történt, 907 nyarán a Keleti Frank Királyság egyesült seregei azzal a paranccsal közeledtek a még csak kiépülő nyugati gyepük felé, hogy ki kell irtani a magyarokat. A kora középkor egyik legnagyobb ütközetében, a pozsonyi csatában a magyar seregek legyőzték a túlerőt. Ezt a fényes diadalt azonban mai történelmi ismereteink szerint tíz-egynéhány évvel előtte egy nagy nemzeti tragédia előzte meg, a besenyők támadása, amely menekülésre késztette a magyar törzseket.
Ne lepődjünk meg, hogy a pozsonyi csatáról, amelyen a magyarság jövője múlott, nem is hallottunk. Ilyen a magyar történelemoktatás. Bezzeg az idegenben vívott és vesztes augsburgi csatát (955) egy történelemkönyvből sem felejtették ki.
A második emberpróba, a tatárvész 1241–42-ben a véres Muhi csatával már nem volt ilyen szerencsés kimenetelű, de IV. Bélának sikerült helyreállítania a feldúlt országot.
A harmadik emberpróba a 16. században a mohácsi vész utáni török pusztítás kora. Ma a török propaganda – egyebek mellett olyan sikersorozatokkal, mint a Szulejmán – megkísérli átrajzolni a múltat, békés és kultúragazdagító együttélésnek ábrázolva ezt a mérhetetlen sok szenvedést okozó háborús korszakot. Ne üljünk fel a történelemhamisításnak!
A negyedik emberpróba Magyarország „fölszabadítása” volt az egyesült nyugati seregek által a 17–18. század fordulóján, és tudni érdemes, a maguk után pusztaságot hagyó, magyarul nem értő nyugati katonák nemcsak a törököket öldökölték. A háborús pusztítást egy olyan mérvű betelepítés követte a Habsburg-uralom alatt, melynek az idegen ajkú tengerében teljesen elveszhetett volna a magyarság. Ez sem történt meg.
Az ötödik emberpróba Trianon volt. A legmerészebb elképzelések Magyarország teljes megszüntetéséről szóltak. Egyharmad megmaradt az ezeréves országból. A határok meghúzása után sokan arra gondoltak, hogy a magyarság nem lesz képes túlélni az országcsonkítás és a nemzeti szétszóratás sokkját. Ez sem így lett.
A hatodik emberpróba előjeleit is észlelni már, ez a fokozatosan kibontakozó vész azonban már nemcsak Magyarországot készül elnyelni, hanem az egész nyugati életmódot követő emberi civilizációt. Végső ideje elkezdeni a felkészülést. Ha egykoron előjeleik alapján a többi ránk szakadt veszedelemre is megfelelőképpen felkészültünk volna, akkor a 200–300 évenként ismétlődő nagy nemzeti tragédiák is elkerülhettek volna bennünket, de legalább enyhíthető lett volna a vésszel járó szenvedés.
Hogy világosabb legyek: a felkészülést mindig saját magunk, pusztulásba vivő életvitelünk és gondolkodásunk megváltoztatásával kell kezdeni. Nincs más út, ezt a feladatot senki sem végezheti el helyettünk.
A fenyegető vész pedig nem a migráció, az csak az egyik előjel. (Az éghajlatváltozás miatti népvándorlások ideje még csak ezután következik.)
Ami egyenes úton vezet a végveszedelembe bennünket, az a modern ember gátlástalanul önző környezetpusztító életmódja.
