„Ebben az országban minden az én bőrömre megy!” – fakad ki Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból című nagyjátékfilmjének hősnője, Gardó Berta, történelmileg ötvenhat tájékán, illetőleg a róla szóló film kétharmadánál. Az ex-kalapkészítő hölgy, akkoriban már háziasszony, ebbe a kurta mondatba az egész film esszenciáját sűrítette be, nevezetesen: a mindenkori kisember hasztalan méltatlankodását, amellyel a környezet, a sors és az élet ellen lázad. Bár legújabb alkotásában Fekete Ibolya, saját elmondása szerint, családjának bő egy évszázadot felölelő történetét filmesítette meg, mégis hangsúlyozza, hogy e személyes legendáriumot ajánlatos idézőjelbe tenni, lévén, hogy ő sokkal általánosabban gondolkodott, a huszadik századi magyarországi, sőt mi több: közép-kelet-európai családok történetét dolgozta fel, hisz véleménye szerint tágabb régiónkban egyetlen olyan család sincs, amelynek felmenőit ne érte volna legalább egyszer valami méltánytalanság, melynek tagjai nem szenvedtek a háborúk és forradalmak, az egymást váltó politikai rendszerek és ideológiák következményeként. A nagyjátékfilm tehát sajátos családi tablónak készült, amelynek szereplőiben, azok sorsában minden néző talál valami ismerőset, valami személyeset. Ezt az univerzális jelleget erősíti a rendezőnő kedvelt motívumának számító „vándortematika”, ugyanis, korábbi filmjeihez hasonlóan, Fekete jelen alkotása szintén egy vérbő utaztatós mozi, melyben időbeli és térbeli kalandozásra invitál. Térben a valamikori nagy Magyarország területén járunk, a Trianonban elcsatolt Partiumból Debrecenen, Budapesten, Tatabányán át Hatvanig, időben pedig az ezernyolcszázas évek végétől napjainkig peregnek a főhős és családja életének eseményei, s alakul a Magyarországon, és az elcsatolt területeken élők sorsa is változatosabban a kelleténél.
Főhőse, az Ónodi Eszter által alakított Gardó Berta, aki amennyire szép, annyira eltökélt is, így soha nem lankadó lendülettel hurcolja végig családját – férjét és kislányát – néhány évtizeden. A folyamatos vándorlás és huszonhét rendbeli költözés egyetlen oka, hogy megkíséreljék elkerülni a mindenkori hatalom okozta konfliktusokat és az elnyomó rendszerek packázásait, ehelyett a maguk tempójában és szabályaik szerint megpróbálni élni, családi és baráti körben. Mivel a szereplők nem rendelkeznek határozott ideológiai nézetekkel, így a mindenkori konfliktusuk az adott rendszerrel a kívülállásukból, a semlegességükből ered, s ez sokszor nagyobb bűnnek számít, mint a vélt vagy valós vétségek. A hősnő és családja története azonban a jelenben fut ki, ekkor értelmeződnek hajdani viszonyok, összefüggések, hiszen Gardó Berta immár 92 évesen, kissé demens, kissé kiállhatatlan, de nagyon szeretni való néniként emlékszik vissza kalandos életére, és mesél az őt gondozó lányának, aki saját szemszögéből egészíti ki a hallottakat. A történelmi események az általuk felidézett emlékképekhez csupán háttérül szolgálnak, a fókusz az emberre helyeződik. Kettejük kapcsolata, ez a különleges anya-lánya viszony a film súlypontja; remek humorral mutatja be az öregséget, egymás elviselhetőségének határait, a szülő-gyerek egymásrautaltságát, nem mellékesen a legkifinomultabb színészi játék e két karakter sajátja. Danuta Szaflarska lengyel színésznő az idős Gardóné szerepében, Básti Juli pedig Gardóné lányaként hátukon viszik a filmet, és lejátsszák a színről a többieket, igaz, a férj szerepében Gáspár Tibor szintén hiteles és karakteres alakítást nyújt.
A rendezőnő jó érzékkel, finoman mért humorral komponálta meg filmjét, melyben a szereplők eredeti, archív felvételek, közismert régi filmrészletek alakjaiként jelennek meg, vagy épp úgy tűnik, mintha régi fényképekről, képeslapokról lépnének a vászonra, nyomatékot adva a történet hitelének, a szellemes animáció-betétek pedig felerősítik a film nagy erényét: a humoros megközelítésmódot, ugyanis tragikus eseményekről a humor eszközeivel beszélni egyszerre nehéz és bátor vállalkozás. Fekete Ibolya pedig megugrotta a lécet. Igaz, hogy kétórás mozija kissé levegőtlenre sikeredett, hisz több politikai és történelmi eseményre reflektál benne, mint amennyi kényelmesen kibontható lett volna a játékidőben, de a kacagtató rendezői kikacsintásoknak köszönhetően megbocsátjuk neki a túlzsúfoltságot, és hagyjuk, hogy kissé édesbús nosztalgiába ringasson bennünket a film. S hogy mire is irányul ez a nosztalgia? Az útra, amelyen boldogságot remélő futóbolondként próbáltak végighaladni sokan, abban a reményben, hogy hagyják úgy élni őket, ahogy szeretnének, és megadatik nekik, hogy úgymond „kimaradjanak a történelemből”.
