Az idei Szent Márton- és Márton Áron-év sikere nyomán január 1-jén Szent László-emlékév veszi kezdetét. Szerdai a hír, amely áttételesen a mai ünnepi dátumhoz is kapcsolódik, I. László uralkodása idején, a lovagkirály kezdeményezésére avatták ugyanis szentté az országalapító István királyt és fiát, Imre herceget.
Az emlékévek meghirdetésével új hagyomány van kialakulóban? A választ a jövőtől várjuk. Nem mintha ne lenne ehhez elegendő a Kárpát-medencében született vagy itt mártírhalát halt, példaképül állítható szentek száma.
A Kárpát-medence – nem túlzás kijelenteni – szenteket és vértanúkat termő föld.
Ugyanez a Kárpát-medence – épp a ma ünnepelt Szent István államalapításának köszönhetően – ezer éven át politikai és gazdasági egységnek számított. Ebből a történelmi múltból kiindulva „formálhatunk jogot” a folytonosság okán mi, kései utódok, a Kárpát-medencei szentekről és mártírokról való megemlékezésre.
A bökkenő csak abban van, hogy ezekről a keresztény példaképekről – pannóniai szenteknek is nevezik őket – alig tudunk valamit.
Van egy másik bökkenő is. Ezeknek a szenteknek a többsége nem a mai Magyarország területén élt vagy halt vértanúhalált. A Szombathelyhez (vagy Pannonhalmához) köthető Szent Mártonnal ebből a szempontból nincs gond. Márton Áron püspökkel sem, hiszen Erdély és Székelyföld történelmi okokból kiemelt helyet foglal el a magyar szívben, amibe azért – legyünk őszinték – minden és mindenki nem fér bele. Ugyanazon történelmi okokból kifolyólag Felvidékkel és Kárpátaljával is könnyű azonosulnunk, hiszen a török időkben ezek a területek a magyar államiság és műveltség maradékának az őrzői, magyar városneveik pedig – ha máshonnan nem, akkor történelmi tanulmányainkból – ismerően csengenek.
De mi a helyzet a Délvidékkel, szerbből fordított nevén a Vajdasággal, amelyet a hódoltság idejében mindenestől fölfalt a török hódítókkal ide költöző Balkán, és amely így elpusztítva és elszakítva – az 1456-os nándorfehérvári győzelemmel bezárólag – a jelek szerint visszavonhatatlanul kihullott a magyar történelmi emlékezetből? (A történelmi emlékezet szókapcsolat alatt nem a történészi tudásanyagra gondolok, hanem arra a nemzeti érzelmekkel teli múltismeretre, amely az átlagembert jellemzi.) Annak ellenére, hogy a tizenhárom aradi vértanú közül születése vagy birtokai révén négy is ehhez a vidékhez köthető, az ötödik, a szerb származású pedig itt háborúzott a szerbek ellen.
Származásuk vagy mártírhaláluk helyszíne révén az ókorban élt pannóniai keresztény vértanúk nagy többségének a neve is ehhez a vidékhez köthető. A római kori Sirmiumot (magyarul Szávaszentdemetert, szerbül Sremska Mitrovicát) nem véletlenül nevezik a szentek városának. A kérdés csak az, hogy a történelmi folytonosság okán magyarként képesek vagyunk-e bármiféle azonosságot érezni e szerémségi város szentjeivel?
Attól tartok, hogy a Balkán árnyéka – amitől a török kor után ösztönösen irtózunk – az emlékeinkig és az azonosulni tudásunkig is elér.
