A mindenkori néző általában szeretne a kulisszák mögé látni. Színházi előadás esetében kiváltképp. Lévén, hogy aki helyet foglal a nézőtér széksoraiban, abban a biztos tudatban teszi ezt, hogy varázslatra fizetett be. Hogy a színpadon egy minden részletében teremtett, kerek, működő, hiteles és hihető világ tárul majd elé, amelyben minden a maga helyén van, a valóság illúzióját kelti. Bár ez az illúzió csak egyfajta vetülete lehet a megtapasztalhatónak, mégis hitelesnek, hihetőnek kell lennie, ellenkező esetben nem működne, nem váltana ki hatást.
A hatás eléréséhez pedig csapatmunkára van szükség. Jó darabválasztásra, jó rendezői elgondolásra, jó színészi játékra, és olyan díszletre, jelmezekre, amelyek elősegítik, hogy a művészi összkép létrejöjjön a színpadon. A rendezői koncepcióról és a színészeknek az adott darabbal kapcsolatos tapasztalatairól, karakterértelmezéséről még csak-csak hallani, olvasni egy-egy bemutatott előadás kapcsán, de a vizuális hatásért felelők ritkán jutnak szóhoz. Hogy egy jelmeztervező például hogyan értelmezett, hogyan álmodott meg, hogyan öltöztetett fel egy karaktert, arról csak részinformációnk lehet, lévén, hogy a színészek által viselt színpadi öltözet sok esetben nem kizárólag a jelmeztervező elképzelését tükrözi, hisz, mint mindenhol, a pénz, azaz a kivitelezésre fordítható összeg nyilván itt is meghatározó tényező – a művészetnek talán itt van a határa –, illetőleg az adott szereplő fizikai adottságai is módosíthatnak a terveken, elvégre viselhető, nyűhető, praktikus ruhadarabok elkészítése indokolt a darab szempontjából, a művészi elképzelésnek gátat szabhat a realitás.
A jelmeztervező elképzelése azonban épp olyan izgalmas, mint a koreográfus, a zeneszerző vagy a dramaturg elképzelése, lévén, hogy e társművészetek komplex összhatása biztosítja az előadás összetartó részleteit, melyen belül a jelmeztervező igen fontos dologért felelős: ő teremti meg a nézői biztonságot, azaz rámutat a karakter személyiségére, munkájával elősegíti, hogy a néző pontosan tudja, milyen ember is áll ott a színpadon. Rendet teremt tehát, és segít abban, hogy a darab mondanivalója valóban elérjen a nézőhöz.
A Vajdasági Magyar Színjátszás Napja köré szervezett szabadkai rendezvénysorozat felolvasószínház és drámakötet-bemutatók mellett a jelmeztervezőknek és az ő munkájukra kíváncsi nézőknek is kedvezett, ugyanis pénteken kettős jelmeztervezői kiállításra látogathattak el az érdeklődők a Klein House-ba, ahol Kosztümvarázs címmel megnyílt Kanyó Janovics Erika és Pilinyi Márta jelmezterveinek kiállítása. A kiállított munkák némiképp ellentmondtak azon általános érvényű elképzelésnek, miszerint a jelmeztervező alapvetően nem építheti be munkájába saját személyiségét. A falakon sorjázó skiccek, ruhatervek ugyanis jellemzően magukon viselnek bizonyos tervezői személyiségjegyeket. Nyilván egy-egy jelmez megálmodásakor a karakter dönt, neki választ stílust, színt a tervező, nem önmagának és nem a színésznek, de a rajzok jellege, vonalvezetése, tónushasználata árulkodó, vall a tervezőjéről, annak művészetfelfogásáról is. Janovics Erika légies, elegáns alakjai lebegnek föld és ég között, óriási kalapok alá rejtett arcuk titok és sejtelem, testtartásuk táncból kiragadott mozdulatokra emlékeztet. Őszi leveleket idéző színkezelése egyszerre visszafogott és energikus. Fekete-fehér rajzain pedig mintákkal, formákkal játszik. Szárnyaló képzeletről és vibráló kreativitásról vallanak a rajzok, melyekben az alkotó, akár kalapjai takarásába húzódó modelljei, inkognitóban van jelen. Szerényen, jelzésértékűen, s mindenekelőtt játékosan.
Pilinyi Mártának az Amadeus című előadáshoz készített és kiállított rajzai hangsúlyos és konkrét jelmeztervezői elgondolásról tanúskodnak, alakjai, akár jól méretezett és gondosan öltöztetett próbababák, kiválóan prezentálják a tervező részletgazdag s a realitáson nyugvó alkotói világát. Tónusai mélyek, hangulatában megborzongatóak, a múltból emelt, ugyanakkor korunk hatását is magukon viselő képi világa tudatos művészt feltételez.
Izgalmas utazás tehát mindkettejük kosztümvilágába belesni. Kicsit talán kukkolónak is érzi magát a néző, miközben a falakon látható rajzokat szemléli, érezve, hogy valami mögöttesbe, csöppet talán intim világba nyert bepillantást. Hisz a vázlatok, tervek ősmagvai valaminek, amely majd, hosszas átalakulás következtében végül a publikum elé kerül. Bizonyos értelemben a forráshoz juthatunk hát el a tárlatnak köszönhetően, a nagybetűs Alkotóhoz, aki formák, színek nyelvén közöl, s varázsol el bennünket.
