A világ megmentése történelmi pillanatát élhettük meg november 4-én – miközben ezt észre sem vettük –, vagy csak a média kapott a klímaváltozás témájában újabb nyersanyagot, amelyen egy-két napig elcsámcsoghat, utána pedig minden folytatódik a régi kerékvágásban? A kérdés annak okán vetődik föl, hogy pénteken hatályba lépett a Párizsi Megállapodás, amely azt a célt tűzi ki, hogy a Föld légkörének fölmelegedését a kötelezettséget vállaló 195 ország 2 Celsius-fok alatt tartja, és erőfeszítéseket tesz, hogy az átlaghőmérséklet emelkedése lehetőleg ne lépje túl az 1,5 fokot.
(Fotó: Molnár Edvárd)
A történet már a jövő héten folytatódik, hétfőn a marokkói Marrakeshben megkezdődik az ENSZ 22. klímakonferenciája, ahol a tervek szerint konkretizálják majd a párizsi klímacsúcson tett vállalásokat, magyarán gatyába rázzák a megállapodást, amely jelenleg alig több, mint egy szándéknyilatkozat és jóval kevesebb, mint egy egyezmény, ugyanis egyelőre csak önkéntes felajánlásokat – azaz puszta ígéreteket – tartalmaz, amelyek esetleges be nem tartása semmilyen szankciót nem von maga után.
A helyszín megválasztása szimbolikus jelentőséggel bír, 2001-ben ugyanebben a marokkói városban határozták meg az 1997-es kiotói klímacsúcson született Kiotói Jegyzőkönyv kötelezettségeit, miután az ugyanabban az évben tartott bonni konferencián az Egyesült Államok megtagadta az üvegházhatású gázok csökkentéséről szóló megállapodás ratifikálását.
Washingtonnak ezzel a döntésével keresztet is vethetett a világ az egyezményre, de hát mindenki úgy tett, mintha semmi sem lenne veszve, mert ehhez – a színleléshez – kiváltképp értünk. Meg is érte a színészi játék, mert közben a pénztárca is vastagodhatott – már akiknek –, és nemcsak azért, mert állami támogatást élvező új környezetvédő technológiákba lehetett befektetni a tőkéseknek, hanem azért is, mert feltaláltuk a civilizált képmutatás még nagyobb dicsőségére a globális fölmelegedéssel való kereskedés módszerét. Marrakesh után árucikké tettük még a légszennyező gázokat is, kibocsátási kvótákat vettünk és adtunk el, mintha a globális fölmelegedés elleni harc nem lenne más, mint aritmetika és gátlástalan üzletelés.
Éppen csak az ember maradt ki ebből a valóban sorsdöntő történetből, aki pedig kétszeresen is érintett a kérdésben, úgy is, mint szennyező, és úgy is, mint a szennyezés elszenvedője. De hát mi ehhez is, az ember számok mögé rejtéséhez (az alany tárgyiasításához) is fölöttébb értünk: vérbeli illuzionisták vagyunk! Az ember szám szerinti eltüntetésének a „tudománya” is a vérünkben van, de erről egyelőre még nincs szó, ez mint az éghajlatváltozás egyik következménye majd csak évtizedek múltán lesz valóság, amikor az élhetetlenné vált, elsivatagosodott Földön soha nem látott népvándorlás veszi kezdetét, és milliók pusztulnak el az élelemért és a vízért folytatott háborúkban.
Addig is: carpe diem, hiszen mit nekünk a jövő és kit érdekel az élhetetlen világ, amit gyermekeinknek adunk örökül. Az ő gondjuk legyen az övéké, a mi élvezetünk pedig maradjon a mi örömünk!
Janus-arcú társadalmunk mindenhez nagyon ért, ami az idővel kapcsolatos. Tavasszal és ősszel képes átállítani az időt, erre vagy arra tolni egy órával, képes megállítani a napot, ki tagadhatná, hogy nagyvárosaink éjjel is fényárban úsznak, és ha akarja, az ember az idő(járás)t is átalakítja, fortyogó katlanná változtatja a Földet egy-két évszázad alatt.
(Fotó: Molnár Edvárd)
A kérdés csak az, hogy az ellenkezőjére vajon képes-e. Le tudja-e hűteni a fölmelegített bolygót és önmagát, ha kell, meg tudja-e újítani a mérték nélkül fogyasztott meg nem újuló energiaforrásokat: a beszennyezett vizet, a kibányászott fosszilis energiahordozókat és érceket, a tönkretett termőföldet, a kipusztult növény- és állatvilágot és mind közül a legfontosabbat, a teremtés koronáját, az embert. A fő kérdés tehát az, hogy képes-e a mai végletekig elanyagiasodott, globalizált civilizáció újjászülni az embert olyannak, amilyennek a természet (Isten) őt eredendően a világra hozta: gondolkodó és gondoskodó lénynek.
Ez a legfontosabb, mert minden további annak a függvénye, hogy a technológiát bálványozó, az istenhitet haladáshitre fölcserélő, a szellemi törekvést anyagi vágyakra fölváltó, a tudományt vallásaként tisztelő ember képes-e eredendő formájában újjászülni önmagát.
A gondoskodó embernél nincs fontosabb megújítandó energiaforrása a Földnek. Amikor a reneszánsszal újjáéledő önző ember a felvilágosodásnak nevezett elvilágiasodás korában a szellemi dimenzióból és a vallási hitből önként száműzte magát, akkor a gondoskodási képességét is szinte teljesen elvesztette. A magát civilizáltnak nevező szekularizált ember nem érez felelősséget a környezete iránt, mindenre úgy tekint, ami körülveszi őt – élőre és élettelenre, sőt az emberekre, de ma már egyre inkább az utódaira is –, mint önzése kielégítésének a tárgyaira. Mindinkább félemberré válik, gondoskodás nélküli gondolkodó lénnyé, és ez a lehető legveszélyesebb kombináció, hiszen felelősségérzet nélkül páratlan intelligenciáját teljesen arra összpontosíthatja, hogy miként állíthatja még hatékonyabban emberi önzése szolgálatába egész környezetét. Gondoskodás helyett birtokolni, megismerés helyett uralni akar.
Ezeket szem előtt tartva alig van jelentősége, hogy az ENSZ jövő heti klímakonferenciáján Marrakeshben miről fognak dönteni. Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy előre megmondjuk, nem az emberről – az éghajlatváltozás okozójáról és elszenvedőjéről – lesz szó, hanem mindenféle számokról, gigatonnákról, Celsius-fokokról, kvótákról és főként arról, ami (nekik) a legfontosabb: a befektetendő (és kinyerhető) milliárdokról. Mindeközben a haladáshit és a tudományvallás (az utóbbi hamvasi kifejezés) oltárán a technológia bálványát fogják dicsőíteni: kijelentik, hogy „fenntartható fejlődés” útján előrelépve – ez a mozgást és a megállapodottságot összemosó kifejezés eleve önellentmondás – olyan technológiai újításokat vezetnek majd be, amelyeknek köszönhetően szükséges mértékre szoríthatják vissza a károsgáz-kibocsátást, és a probléma elfelejtve, mindenki fogyaszthat tovább, amennyit csak a bugyellárisa megenged.
A gondolkodás gyökeres átalakításának, a felelősség felélesztésének a szükségességét – amelyen minden múlik – legföljebb a médiának szánt politikusi nyilatkozatok említik majd meg. Ezeken a nyilatkozatokon pedig az égvilágon semmi sem múlik, a fontos döntéseket a számok, a milliók és a milliárdok zsebekbe vándorlása alapján hozzák meg a háttérben.
