Álarcokban

Ki vagyok én? – vethetjük fel nap mint nap magunknak a kérdést, a legkisebb esély nélkül arra, hogy bármikor is sikerül megfelelő választ adnunk rá. Talán közvetett úton kellene próbálkoznunk, megkérni ismerőseinket, hogy néhány mondatban mondják el, szerintük kik vagyunk. Nyilvánvaló, hogy másként jellemezne élettársunk, édesanyánk, testvérünk, gyerekünk, munkatársunk, egykori osztálytársunk, régi haragosunk, szomszédunk, alkalmi ismerősünk a hétvégi focimeccsekről, gyermekkori játszótársunk, volt partnerünk stb. Egyik-másik meglátás kétségtelenül imponálna, de valószínűleg olyan is elhangozna, amely kevésbé lenne kedvünkre való. A válaszok hallatán – némi általánosítási túlzással – könnyen arra a következtetésre juthatnánk, hogy igazából annyi ember vagyunk, ahány ismerőssel rendelkezünk. Hogyan lehetséges ez? – merülhet fel bennünk az újabb kérdés, amelyre azonban – az előzővel ellentétben –, ha kicsit is őszinték vagyunk magunkkal szemben, pontosan tudjuk a választ: úgy, hogy a társadalmi élet szabályai és érdekeink sokszor megkövetelik tőlünk, hogy alkalmazkodjunk az adott körülményekhez, aminek során kénytelenek vagyunk különböző arcunkat, nem ritkán álarcunkat mutatni a világ felé.

Álarcaink és azok viseletének lehetséges okai képezik Paolo Genovese Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti) című játékfilmjének központi témáját. A mű elsősorban arra a kérdésre keresi a választ, hogy az adott társadalmi feltételek közepette mennyire lehetséges (meg)ismerni a másikat, a különböző társadalmi normák, beidegződéseink és előítéleteink milyen mértékben segítenek, illetve akadályoznak ebben. Állíthatjuk-e azt, hogy ismerjük házastársunkat, gyerekünket, barátunkat, ha semmit sem teszünk ez irányban, azon kívül, hogy megpróbáljuk minduntalan a róla alkotott kép keretei közé tuszkolni az illetőt? A film cselekménye egyszerű kerettörténettel rendelkezik: hét középkorú, középosztálybeli barát – három házaspár és egy férfi – közösen tölti az estét, vacsoráznak, iszogatnak, viccelődnek, ahogyan azt ilyenkor szokás, amikor hirtelen úgy döntenek, hogy mindannyian kiteszik az asztalra mobiltelefonjukat, és az est folyamán beérkező hívásokat kihangosítva fogadják, a beérkező üzeneteket hangosan olvassák fel és együtt néznek meg minden beérkező képes vagy szöveges tartalmat. Házastársak, illetve régi barátok lévén, úgy vélik, nincsenek titkaik egymás közt, a különös játék azonban váratlan izgalmakat tartogat.

Paolo Genovese alkotása vígjátékként fut, és vitathatatlan, hogy sokat nevetünk a film alatt, hol a szellemes poénokon, hol a kellemetlen szituációba került hősök kínlódásain, a mű azonban ezenfelül számos drámai pillanattal is szolgál, ami társadalombírálati töltetével egyetemben többé teszi egy szórakoztató komédiánál. A fent említett alapkérdésen túl a Teljesen idegenek számos más kényes kérdést feszeget. A barátság mennyire az őszinte szándék, és mennyire a társadalmi normáknak megfelelő színjáték terméke? A váratlanul szerzett ismeret mekkora mértékben lehet kijózanító, illetve romboló hatású? A házastársak/családtagok/barátok közti bizalom megköveteli a hiánytalan őszinteséget, vagy olykor szükség van a „kis hazugságokra”? Ha az utóbbi mellett döntünk, hol húzzuk meg a határt, hogy mely információ elhallgatásával vagy megmásításával csapjuk be, illetve védjük meg házastársunkat vagy barátunkat? A rendező nem válaszolja meg helyettünk kérdéseinket, azt mindnyájunknak egyedül kell megtennie. Megnyugtatás gyanánt csupán a történet lezárása után egy alternatív befejezést is felkínál, hétköznapit, ismerőset, általa egyben görbe tükröt tartva elénk. Belepillantván nem állhatjuk meg, hogy ne tegyük fel az ismerős kérdést: Ki vagyok én?