Lassan 60 éve annak, hogy a kosárlabda Jugoszláviában, ennélfogva Szerbiában is, egy alig tizenéves rohamos fejlődési időszak után, amely során vajdasági hőskorszakra is visszaemlékezhetünk, a legsikeresebb, legszínvonalasabb és legnépszerűbb sportágak közé verekedte fel magát. Méghozzá olyannyira, hogy már-már veszélyeztette a rangsorban vitathatatlanul első labdarúgás közkedveltségét, melyet a világszinten jegyzett eredményesség, és megnyert trófeák száma tekintetében utcahosszal túlszárnyalt.
A fejlődés alapja ugyan a néhány lelkes és pionírmunkát végző szakemberen kívül a klubok voltak, ők toborozták a törzsszurkolókat, az igazi áttörés azonban a válogatotthoz fűződött, és ahhoz a szerencsés véletlenhez, hogy 1961-ben Belgrádban rendezték meg a férfi Eb-t, amelyen az akkori mércék szerinti pazar játékkal ezüstérmet sikerült nyerni. Ez az érem azután a klubok előtt is távlatokat nyitott, az imádat és vonzalom elsősorban Belgrádban, Zágrábban, Ljubljanában, Zadarban és Splitben, utóbb más és kisebb, a sport térképén korábban alig jegyzett helységekben is hihetetlen méreteket öltött.
(Fotó: Beta)
A sportág egyik fellegvára a kezdetek óta a Crvena zvezda volt, amely a nagy sikerekkel egyetemben meglehetősen hullámzó történelmet írt, gyakran szorult nemcsak a más központok nagy klubjai, hanem a helyi rivális Partizan árnyékába is, amiért olyan szép európai sikereket soha nem jegyzett, mint a Cibona, Jugoplastika, Bosna és a szintén fővárosi fekete-fehérek. Mindig akadt esetükben valami hátráltató körülmény, a legfurcsább végül is az lett, hogy a Zvezda a legsikeresebb most, a legszűkösebb anyagi időkben, a rivális klubok még nagyobb és áthidalhatatlannak tűnő gondjai közepette lett.
Ne bonyolódjunk a részletekbe, vegyük mellékesnek, hogy a Zvezda mi módon és mely forrásokból tudja előteremteni a léthez és versenyzéshez, nem utolsósorban az ütőképes gárda toborozásához szükséges anyagiakat. Azért sem ez a legfontosabb kérdés, mert mai európai riválisaihoz képest a Zvezda egy szegény klub, amely évről évre nem tudja megtartani legjobb kosarasait, bár tény, hogy esetükben a gárda nem morzsolódik le olyan mértékben az idények közötti időszakban, mint más szerbiai klubok esetében. Mindezért nemvolt túl nagy az elvárás 2013-ban, amikor a Zvezda Euroligát játszhatott, és az is szép eredménynek számított, hogy nem volt utolsó. A következő idényben már vették az első szakaszt a belgrádiak, de a negyeddöntő még elérhetetlennek bizonyult, végül a 2015/2016-os szezonban a Zvezda már ott volt a 8 legjobb között, majd jó meccseken a CSZKA-tól esett ki.
A logika által vezérelt szakértők a folyó idényben már kevesebbet jósoltak, hisz a Zvezda a nyáron legyöngült, néhány legjobbja nélkül maradt, s az október 13-ai rajton itthon a török Darussafakától elszenvedett vereség is alátámasztotta a feltevéseket. Egészen váratlannak számított ezért a Galatasaray elleni idegenbeli és a Barcelona ellen itthon aratott győzelem, amit azonban három kötött vereség követett. Két győzelem és még három bukás után a Zvezda 4:7-es mutatóval állt, ami december 20-án 5:8-ra módosult. Két napra rá csoda történt, a C. zvezda legyőzte a Realt, és azóta zsinórban még hat győzelmet jegyzett, vagyis 10 fordulóval – még öt hazai meccsel – az alapszakasz befejezése előtt a negyeddöntőt jelentő helyet foglalja el a táblázaton.
A Zvezda ugyan a Barcelona mögött a liga legeredménytelenebb csapata, viszont a védelme fölényesen a legjobb, hiszen meccsenként 70 pontot sem kap. Goran Radonjić edző felfogásában éppen a védelem a kulcsfontosságú elem, s érdekesmód, bármely sportág szerbiai klubjára nem jellemző módon a gárda ezt a pályán érvényesíteni is tudja. Korai még páratlan sikerről beszélni, sok minden történhet, de ha Stefan Jović, Ognjen Kuzmić, Nemanja Dangubić és Marko Simonović, a három légióssal, Nate Woltersszel, Deon Thompsonnal és Charles Jenkinsszel, mint a teher fő hordozóival tartani tudják a pozitív győzelmi arányt, a Zvezda olyan eredményt jegyezhet, amelyet nagyságrendben oda lehet állítani a válogatott sikerei mellé.
