A mai társadalom átlépte az emberségesség határát, és egyszerűen kilépett a fájdalom, szenvedés, szegénység kérdésére keresendő felelet kereteiből. A virtuális világba menekültünk, messze a valóságtól; s amikor valóságban ébredünk, legtöbben megrémülünk tehetetlenségünk, bűntudatunk érzésétől, mert talán olyan életkérdéssel találjunk magunkat szembe, amelyre soha nem kerestünk választ. De ne felejtsük el, amit Jézus Krisztus mond: a felebarát iránti szeretetünk alapján leszünk megítélve. Tehát nem aszerint, hogy hány szentmisén vettünk részt, hányszor áldoztunk, hanem hogy hogyan viszonyulunk a legkisebbekhez, legutolsókhoz, azokhoz, akiket az emberek jelentéktelennek tartanak. Tehát felül kell kerekednünk azon, amit látunk, ami nyilvánvaló. És amíg nem ismerjük fel az Urat a megtörtségben és megvetettségben – valójában nem ismertük fel.
Arra a kérdésre, hogy valójában ki a szegény, igen egyszerű a válasz: szegény az, aki időnként vagy állandóan másoktól függ, mert gyönge, mert megalázott; mert hiányt szenved: nincs befolyása, hiányoznak az intellektuális képességei, nincs pénze, szabadsága vagy méltósága. Mert a szegénység nemcsak anyagiak hiányát jelenti, ahogy általában gondoljuk. Az evangélium arra figyelmeztet bennünket, hogy nincs jogunk megkülönböztetni a „méltó” szegényeket a „méltatlanoktól”, habár mi gyakran címkéket ragasztunk az emberekre. Kívülállóként mi döntjük el, ki az értékes, ki az értéktelen, ki méltó és ki méltatlan a segítségünkre, tehát még mindig magaslatról, fentről nézzük, azaz lenézzük az embereket, a felebarátainkat. Így nem lehetünk közösségben Isten szegénységével és megtörtségével.
A szegény ember nem tud változtatni állapotán, ha a másik nem nyújtja felé a kezét, ha a másik nem segít neki. Kioktatás helyett a szeretetünkre van szüksége. Fel tudunk-e hagyni azzal, hogy a mi erkölcsösségünk, a jóról, a jobbról és legjobbról vallott értékrendünk szerint ítéljük meg. Mert ilyen magatartással hogyan tudjuk szolgálni Isten szegényeit? Mindig lebecsüljük őket, pedig valójában mindazt jelképezik, amitől félünk.
Félünk azoktól az emberektől, akik a mi mércéink szerint nem sikeresek, félünk a felelőtlenségüktől, félünk a bizonytalanságuktól. Menekülünk mindenkitől, akik nem találták fel magát a mi gazdasági-szociális értékrendszerünkben, és tisztes távolságban tartjuk őket.
Ha igazi keresztényként akarunk élni, közvetlenül kell tapasztalnunk a szegénységet, mert el kell vinnünk az örömhírt a kicsinyeknek és a szegényeknek, de nem azért, hogy mi jónak érezzük magunkat, vagy azért, hogy megmentsük az egyházat, vagy, hogy az embereket megmentsük a szegénységtől, és legkevésbé együttérzésből, sajnálatból, vagy azért, hogy a keresztény jóságot reklámozzuk, hanem hogy a szegényekben, elesettekben felismerjük Isten lángjának szikráját. Örömhírt kell adnunk, hogy élni tudjanak.
Ők a megváltás kis szentségei, mert megszabadítanak a hiúságunktól és az illúzióinktól. Mi annyi mindent birtokolunk, hogy az a sok minden birtokol minket. Nem véletlenül tanácsolta Isten trubadúrja, Assisi Ferenc: „Szabaduljatok meg mindentől, amitől csak lehet.” Ezért kell lemondanunk az előnyös helyekről, és abbéli törekvésünkről, hogy tökéletes emberek legyünk, akik mások dicséretére, csodálatára vágynak.
Krisztus az az idős férfi, aki szégyenlősen emeli fel a szemeteskuka fedelét, turkál, kenyérdarabkákat keresgél. Az az asszony, aki üres üvegeket cipel. Az a gyermek, aki szülei veszekedésekor amiatt szorong, hogy elválnak. Fel tudjuk-e ismerni a közöttünk járó-kelő Krisztust?
A hamvazószerdán kezdődő nagyböjti időszak és egész életünk zarándoklat Isten felé, aki a végén a felebarát iránti szeretetünk és irgalmasságunk alapján fog megítélni bennünket.
