A félelem, a szorongás korunk legtöbb betegségének gyökere, mutatnak rá a pszichológusok. De mitől félünk, szorongunk?
Gyerekkorban a sötétségtől, később a fekete állatoktól, felnőttként a háborútól, a betegségtől, a munkanélküliségtől, a pénztelenségtől, a haláltól… A szorongásokat kiválthatják aggodalmak, családi, házassági problémák, különféle feszültségek, lelkiismereti válságok, és sorolhatnánk.
Menekülünk a szorongásaink elől. Hová? Az élet útján jelek vannak, „menedékhelyekre” mutatnak: alkohol, drog, dohányzás, evés, munka, karrier, szex, valláspótlékok… De vajon jó jeleket követünk, jó irányba haladunk?
A félelem, illetve a szorongás születésünktől a halálunkig kísér és kísért. Néha csak úgy ránk tör, nem tudjuk az okát, megfogalmazhatatlan, mégis valóságos fenyegetettségben élünk, néha vagy sokszor éppen a fenyegető valóságtól rettegünk.
A félelem tartalék pszichikus energiákat, nagy erőket képes mozgósítani bennünk, egyes szakemberek hatásos védekezésként ajánlják, szembesüljünk félelmünk tárgyával. Például ha megkerget egy kutya, ne fussunk előle, hanem álljunk meg nyugodtan, forduljunk szembe, emeljük fel, tárjuk szét kezünket, s a felbőszült állat nagyságunk és nyugalmunk láttán megtorpan, elandalog.
A keresztények tapasztalják, a félelem eltűnik, ha azzal a Krisztussal tudatosan együtt vagyunk, aki tanítványaihoz így szólt: Bízzatok, én VAGYOK, ne féljetek (Mk 6,50). Mi is sokszor reszketünk ténylegesen vagy átvitt értelemben. Ilyenkor jó újra olvasni a gyógyító szentírási verseket (Iz 41,10; Zsolt 43,5; Mt 14,30; Mt 10,28; Lk 4,30; 2Tim 1,7; Zsid 13,5–6).
A „Ne féljetek!” bátorítást az egyszerű pásztorok hallották, amikor Jézus megszületett és megjelent a Szeretet a Földön. Mi is mindennap hallhatjuk Isten gyógyító szavát, ha olvassuk, hallgatjuk az igéjét. Akik megszámolták, azt mondják, ez a bátorítás 365 helyen olvasható a Szentírásban. Ha rendszeresen olvassuk a Bibliát, az év minden napjára jut ebből a gyógyító szóból, amely oldja, vagy megszünteti a félelmünket.
A legnagyobb Szeretet, maga az Isten az, aki legnagyobb félelmeinket is legyőzi, ha mindennap tartjuk vele a kapcsolatot, ha keressük tekintetét, kinyújtott kezét. De vajon észrevesszük-e az igazi jelet a sok közül az úton? Én ugyanis nem hiszek a véletlenekben.
Amióta gyerekkoromban tévén láttam a második világháború borzalmait, a gyűjtőtáborokat, rettegtem a háborútól, a fizikai fájdalomtól, a kiszolgáltatottságtól, hogy képtelenek vagyunk segíteni bajba jutott embereken és magunkon. Álmomban gyakran futottam: üldöztek, én meg menekültem. A NATO-bombázás idején, amikor a családom nélkül kellett élnem és egy idős rokon gondját viseltem, rám tört a határtalan félelem és a felelősség érzése. Munkára hátizsákkal mentem, benne a fogkefétől, az iratoktól kezdve a legfontosabb kellékek, szinte attól rettegve, hogy az utcán bármikor valami táborba vihetnek el azok, akiknek éppen kedvük szottyan. Este eljártam szentmisére, hogy találkozzak Istennel, és erőt merítsek belőle.
Ha jól emlékszem, éppen nagycsütörtökön, az utolsó vacsora miséjén történt, hogy a NATO bombázta Újvidéket. Akik a ferences templomban voltunk, amikor megrezzentek az ablaküvegek, egy pillanatra egymásra néztünk, és megnyugodva hallgattuk tovább Isten tanítását, majd magunkhoz vettük a szentségi Jézust. Mielőtt kiléptem volna a templomból, megrökönyödve kérdeztem Margitkát, az egyik kedves nénit, hogyhogy háborúban egyszerű kosztümben jár a templomba, csak egy kis táskával? „Mitől félnék! – felelte kedvesen, csöndesen. – Isten velem van.” Úgy értettem, az akkor Belgrád rakparton nevezett utcában lakik, s oda a sötétbe gyalog megy, ami azért szép távolság volt. Nemrég, amikor magához vette az Úr, tudtam meg, hogy egészen Péterváradra ment esténként, ugyanis ott lakott.
Nyugodt felelete után mintha hályog esett volna le a szememről. Mitől félnék? – csengett bennem kedves szava. Elszégyelltem magam. Mennyiszer olvastam Isten biztató szavát, és mégis féltem. A templomba kis táskával járó, kedves néni apró léptei a sötétben, az ő hite kellett, hogy másnap a hátizsák helyett én is szép táskával, tavaszi kosztümben menjek misére.
Margitkát az Úr nemrég magához vette. Soha nem tudta meg, hogy neki köszönhetően gyógyultam ki a legnagyobb félelmemből.
Nincsenek véletlen találkozások. Az igazi hősök közöttünk járnak. Szeretete jeleként küldi őket az Úr. Vajon felismerjük-e őket?
