Ötvenéves jubileumát ünnepli az idén a KMV, a Középiskolások Művészeti Vetélkedője, s ez mifelénk már történelmi léptéknek számít; száz éve hullott szét a történelmi Magyarország, százötven éve született meg a kiegyezés. Sorsfordító esemény mindahány. Ötven évenként új és új nemzedékeknek kellett hazát és otthont teremteni a Délvidék Duna–Tisza–Maros szögletében. És minden nemzedék becsülettel elvégezte a feladatát. Csak hallomásból, mások visszaemlékezéseiből tudom, 1967-ben az óbecsei gimnázium magyar önképzőkörének diákjai – Kartag Nándor és nemzedéktársai – úgy gondolták, örömmel találkoznának néhány jelesebb város, talán Zenta és Szabadka magyar diákjaival, hogy nemes vetélkedés keretében mérjék össze irodalmi tudásukat és alkotói rátermettségüket. Tanáruk, Bagi Ferenc pártfogásába vette az ötletet, s az alkalmi találkozás hamarosan rendszeressé vált. Közben terebélyesedett, egyre szélesebb körökben vált ismertté az irodalom és művészetkedvelő gimnazisták mindig derűs találkozása.
(Fotó: Gergely Árpád)
Én magam, elsős óbecsei gimnazistaként 1971-ben léptem fel először a Jugoszláviai Magyar Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén – mert akkor még ez volt a neve a rendezvénynek. Vidéki politikusoknak, partizánvezéreknek tűnt-e föl a nacionalistának vélt mozgalom? – nem tudom, de néhány év után KMV-re egyszerűsödött a neve. Hozzánk, diákokhoz az elrejteni igyekezett viszályból csak annyi jutott el, hogy az elkövetkező tavaszon talán már nem is lesz vetélkedő. De lett, és lett még azután sok-sok éven át színes seregszemléje a jugoszláviai magyar középiskolásoknak. Mert az 1970-es években már komoly háziversenyek után eljöttek Óbecsére az ország úgyszólván valamennyi középiskolájának diákjai: a Tisza menti tavasz magához szólította nemcsak a tömbmagyarság fiait és lányait, de eljöttek hozzánk az azóta már nem létező pancsovai és verseci középiskolák diákjai mellett a Lendvavidékről Varga Sándor tanár úr, és a Drávaszögből Baranyai Júlia tanárnő tanítványai is. Az otthoni seregszemlék után az óbecsei döntőben ifjú költők és novellisták olvasták fel műveiket, szavalatok, zeneszámok hangzottak el, miközben lángoltak az arcok, vagy sápadtak az ajkak, kinek-kinek vérmérséklete szerint. Mindenki tudta, hogy valami megfoghatatlan nagy-nagy csodának, szárnyalásnak, rajban történő felröppenésnek volt a részese.
Ennek a titkát azonban másutt kell keresni; abban a lelkes hivatástudatban, elkötelezettségben, amely az akkori magyar középiskolai tanárok zömét jellemezte. Bagi Ferenc úgy szervezte meg az iskolai önképzőkört, hogy annak keretében az ifjúi lélek örömmel mutatta meg magát. Mindig volt versengés, mindig volt megméretés, melynek nyomán büszkeség töltötte el a szíveket. Ő volt az a tanár, aki az 1970-es évek titói Jugoszláviájában Balassi Bálint költészetének tárgyalásakor krétával fölrajzolta a táblára a történelmi Magyarország cipó alakú térképét, közepébe beékelve a török hódoltság területét, majd hosszan beszélt a végvári vitézek sorsáról és küzdelmeiről. Megismételte ezt a kuruc-kor és a Rákóczi-féle szabadságharc költészetének ismertetésekor is. Sokan akkor látták először Magyarország térképét. Én odahaza a ládafiából előkerítettem a féltve őrzött családi örökséget, egy cérnával összevarrt iskolai Atlasz rongyos kötegét, s magam elé terítve hosszan elméláztam az ismeretlen történetek felett. A latin nyelvet és a történelmet előadó tanárnő, Simonyi Mária a dico, dicere, dixi, dictum kötelező deklináció után a római irodalomról beszélt, s hogy annak morális jelentőségét is érzékeltesse velünk, felolvasta Kosztolányi Dezső Marcus Aurelius című versét. Évek múltán ő, a szelíd tekintetű, a mindig kedves Simonyi Mária ajándékozta meg közösségünket A magyar politikai sajtó története 1918-ig a mai Vajdaság területén című, hatalmas sajtótörténeti monográfiával. Ferenci Ilona, a német nyelv tanára az órán Goethe Italienische Reise című útleírásának részleteivel érzékeltette a német nyelv szépségét. Majd fölajánlotta: jó jegyet kap az, aki megtanulja a költő Erlkönig (Ködkirály) című versét. Azóta sem felejtettem el a gyönyörű ritmusú költeményt: „Wer reitet so spät durch Nacht und Wind, / Es ist der Vater mit seinem Kind. / Er hat den Knaben wohl in dem Arm, / Er faßt ihn sicher, er hält ihn warm.” Amikor Lapis István a fizika tanára fölfedezte, hogy az óráján a pad alatt ügyetlenül Babits Mihály Hatholdas rózsakertjét olvasom, elkérte a könyvet, belelapozott, és megkérdezte: „Mit érzett Franci azon a reggelen, amikor megszökött a kényszerű házasság elől?” Tetszhetett neki a válaszom, mert visszaadta a könyvet, s csak annyit mondott: az inga-elméletnek is megvan a maga szépsége. Mint ahogyan megvan a szépsége a tanári nagyvonalúságnak is. Radovan Nićetin, a szigor eleven márványszobra, nekünk, az irodalom kedvelőinek elmondta: sziváci gyermekkorában a betörött orrát maga Szenteleky Kornél varrta össze, hogy milyen sikerrel, arra maga az orvos sem lehetett büszke.
A kiváló tanároknak ez a színes közössége nyitotta meg előttünk a tágasság birodalmát, amelyben magasra lehetett röpülni, és a távolba lehetett látni. Ők hitették el velünk, hogy a sorsunkat elsősorban önmagunk irányítjuk, formáljuk és alakítjuk, mint ahogyan a fölkészültségünk foka és színvonala is egyedül rajtunk múlik. Így találkoztunk mi, fiatalok, az óbecsei tavaszban, a mindenség ígéretével a szívünkben. A Középiskolások Művészeti Vetélkedője történetének fél évszázada során kinevelte és útjára bocsájtotta a magyar értelmiségnek azt a színes seregét, amely döntő mértékben alakította közösségi életünket, és gazdagította nemzeti kultúránkat. Hogy most itt vagyunk, és számot vethetünk, azt fölnevelő tanárainknak és nemes vetélkedésre kész pályatársainknak köszönhetjük.
